Majd egyszer... A címadó dallal zárja új albumát Zorán, és csak a reményt hagyja itt, de legalább az megmarad, hiszen vele énekelhetjük: „... ha az átkozott idő / mint hűtlen szerető / addig meg nem csalt / s az életem kitart / jó lesz egyszer majd..."

– Borongósságában is szép ez a kollekció. Miért ne lehetne egy-egy Zorán-lemezt évente kiadni?
– Elvben lehetne, semmiféle fizikai akadálya nincs a dolognak, de a csapat, amely évek óta készíti ezeket a lemezeket, főleg Presser Gáborra, Dusánra, és magamra gondolok, egyéb dolgainkból kifolyólag körülbelül ilyen időközönként tudja egymáshoz igazítani az életét. Bármennyire is úgy tűnik, hogy a rockzenész dolga csupán egy-egy lemez elkészítése, s aztán annak a nyilvánosság előtti megjelenítése, nincs így. Ugyanis magunk menedzserei, producerei vagyunk, s azt a munkát is nagyrészt mi végezzük, amit a nagyközönség nem lát.
– A stúdióban töltött néhány hét tehát csupán a végkifejlet...
– Két hónapig ültünk a stúdióban, s még csak nem lógtunk sokat. Cizellált munkát akartunk kiadni a kezünkből, és hiába irányoztuk elő, hogy naponta egy számot keverünk, volt olyan, amelyik három „műszakot" vett el. Előfordult, hogy amiről azt gondoltuk, kész vagyunk vele, másnap reggel meghallgatva eldobtuk, és kezdtük elölről.
– Kik az új album szerzői?
– Öt dalt Presser írt, én egyet, Sipeki Zoli pedig „rekordot döntött": zeneszerzőként csaknem az ismeretlenségből előtörve két száma is van a lemezen. Závodi Gábort azért kértem fel egy dal megírására, mert ő egy kicsit más hangvételt képvisel. Sok számot írt Demjén Rózsinak, jól ismertük hangvételét. Pavel Danek már korábbi lemezeim szerzői között is megtalálható.
– Gerendás Péter miért nincs a Majd egyszer...-en? Ő már-már a szerzői csapathoz tartozónak számíthat, számára a szélesebb körű ismertséget épp a Szép Júlia hozta meg, s azóta komponált még egynéhány szép dalt.
– Az ő neve fölvetődött, neki is állt, írni, de aztán elutazott külföldre, s mire visszaért, már nagyban csináltuk a lemezt. Gyakran ilyesmiken múlnak a dolgok.
– Ha egész pályádat nézzük, szembetűnő, hogy elég kevés dalt írtál, noha olyan slágereket jegyzel, mint például a Mária volt vagy a Kócos ördögök.
– Én mindig sokkal több dalt írok, mint amennyi nyilvánosság elé kerül, egy-egy albumra általában kettő-hármat is, de többnyire egyet teszek rá. Talán szigorúbb vagyok önmagamhoz a kelleténél. Ám én mindig azt tartom fontosabbnak, hogy a lehető legjobb dalok legyenek a lemezen. És lehet, hogy majdnem ugyanolyan jó volt az enyém, mint másé, mégis a sajátomat hagyom ki. A feleségem mondja is, milyen kár ezért vagy azért és gyűjti a kidobált dalaimat.
– Arra még nem gondoltál, hogy ezekből és újabb szerzeményekből olyan lemezt készítsél, amelyen csak a te számaid vannak?
– Nem. Különben is annyi egyéb dolgom szokott lenni a lemezekkel kapcsolatosan. Ha én csak szerző lennék, biztosan többet írnék.
– De másnak sem írtál. Mondjuk énekesnőnek, hiszen akkor nem magadtól veszed el a dalokat.
– Már megfordultak a fejemben ilyen gondolatok többször is, amikor egy-egy nagyon érdekes hangot meghallottam. Például így vagyok Hegyi Barbarával is, akinek a beszédhangját nagyon szeretem. Nem is tudom, meddig fogja bírni. Mindig az az érzésem, a következő pillanatban bereked, aztán mégsem. Egyelőre azonban nem jutottam el odáig, hogy „ajánlatot" tegyek neki. Dédelgetek más terveket is, egyebek mellett színpadi műveket illetően.
– Talán nincs is elementáris késztetésed, nem?
– Ez fenék kérdése is. Nem elég, hogy megfogalmazódik benned egy dallam, annak neki is kell ülni. Egy dalnak van eleje, közepe, vége, a szakmai fogásokat ismerni és alkalmazni kell, s egy szám megalkotása nem csupán egy pillanat műve. Nem olyan egyszerű ez, hogy hirtelen homlokon csókol a múzsa, és kész is a mű.
– A múzsa egyébként is szinte elhanyagolható ahhoz képest manapság, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy mű, annak szerzője, előadója a közönséghez a technika segítségével vagy személyesen eljusson, hiszen azután még sok-sok mindennek együtt kell lennie.
– Például a pénznek... Ez ma már megkerülhetetlen, és szeretném, ha beszélhetnék azokról, akik ezt a hátteret megteremtették.
– A szponzorok dolgában szerencséd lehet, hiszen évek óta ugyanazok az emblémák láthatók mögötted a színpadon, a CD-iden, kazettáidon. Ennyire megéri nekik?
– Azt hiszem, azért tart ilyen régóta az együttműködésem az Arallal, a Porsche Hungáriával és a Westel 900-zal, mert ez nem így vetődik fel, hanem csaknem klasszikus mecénásként viselkednek. Nem várják el, hogy dalt írjak vagy énekeljek nekik, vagy unos-untalan velük mutatkozzam.
– Azért Westel mobil telefonod van...
– Igen, persze.
– És mindig Aral-kútnál tankolsz?
– Látod ez sem kötelező.
– Miként Porschéval járni sem?
– Persze, hogy nem. Mondom, nagyon kulturált és szelíd az ő elvárásuk, s örülök, ha ezt és a nevüket megemlíthetem nyilatkozataimban, amit természetesen nem vesznek rossz néven. Ám én ettől függetlenül is szívesen beszélek róluk, mert udvariaskodás nélkül mondhatom, nagy szerepük van abban, hogy megszólalhatok lemezen, színpadon. És ez, remélem, nemcsak nekem fontos, hanem azoknak is, akik meghallgatják dalaimat s eljönnek koncertjeimre is; így november 17-én a Budapest Sportcsarnokba.
– Ahol nyilván elhangzanak a Majd egyszer... dalai is. A közélettől inkább mintha a magánélet felé fordultak volna az album szövegei. Akár hihetjük, hogy épp te vagy mögöttük?
– Vagy igen, vagy lehetnék én is. Addig ugyanis nem énekelek el egy dalt, amíg nem érzem magaménak.
– Ez mióta van így?
– Kezdettől fogva. Ezt Dusán is tudja. Ha bennem bármily aggály fölmerül a szöveggel kapcsolatban, rögtön akceptálja, mert tudja, nem ő fogja elénekelni, hanem én. Ezért olyan dolgokat mondhatok el a dalokban, amelyekkel teljesen azonosulni tudok; akkor is, ha nem én írtam őket, s ha szó szerint nem rólam szólnak.

•	Nyomtatóbarát változat