A fenébe, már megint rosszul emlékszem a házszámra, még jó, hogy az utcanévre nem. Hát akkor irány a sarki telefonfülke: szevasz, bocs, de már megint, akárcsak a múltkor, úgy látszik ez nálam már népszokás lesz, szóval nem négy, hanem... Két percen belül ott vagyok... Isten látja lelkem, mennyire rühellek elkésni, ha interjúról van szó. Pláne, ha a megvárakoztatott olyan korrekt és precíz beszélgetőtárs, mint Sztevanovity Zorán.

– A magnó bekapcsolása előtt utolsó mondatod az volt: mindent magad csinálsz. De van-e kedved mindehhez?
– Háát, jó a kérdés, mert...
– Kösz.
–... mert, amióta én a pályán vagyok, több mint harminc éve – ennek két évvel ezelőtt jelét is adtam –, azóta nem hiszem, hogy sok olyan dolgot csináltam, amihez ne lett volna kedvem. A munkám egyben a kikapcsolódásom is. Még akkor is, ha ez számos, lelkileg és fizikailag is megerőltető folyamattal jár. Önmagam menedzsere vagyok. Sokáig az volt a gyanúm, hogy ez valami kelet-európai sajátosság, csak mi vagyunk arra kárhoztatva, hogy nem lehet olyan menedzserünk, aki leveszi a vállunkról ezeket a terheket. Mándoki Laci mesélte, hogy a People-album készítése során derült ki, a lemezen közreműködő igazán nagy nevek (David Clayton Thomas, Jack Bruse, Ian Anderson stb.) maguk intézik saját ügyeiket. Ától cettig. Átdolgozzák a videó forgatókönyvét, ha kell, a forgatás során változtatnak. Az a kép, ami bennem élt, hogy a kinti sztárok csak otthon ücsörögnek, és néha kilökik őket a színpadra, miután kitalálták nekik az egész körítést az imázstól az anyagi ügyekig, egész egyszerűen hamis. Ettől aztán kicsit meg is nyugodtam. Nem vagyunk mi annyira periferiálisak. Legalábbis ebben nem.
– Amikor volt szerencsém veled dolgozni a televízió unplugged-sorozatának első két részében szerkesztőként, kimentem a stúdióba. Kérdeztem tőled, mi lesz a dolgom, te meg néztél rám: hogyhogy mi, hiszen mindent megbeszéltünk! Tévés körökben mind a mai napig emlegetik, amikor megjelentél, a kezedben a „látványkottával", felütésre, milliméterre kidolgozott forgatókönyvből dolgoztál. Hogy bírod elviselni ezt az országot, ahol a pénzek rendszeresen késve érkeznek, a munka szempontjából fontos emberek hetekig elérhetetlenek? Tudom, mennyire gyűlölöd a késést, a slendriánságot, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva errefelé lazaságnak neveznek. Az még a jobbik eset, ha az újságíró csak a házszámot véti el.
– Szerencsém van, hogy a környezetemben olyan emberek vannak, akikben bízhatom. Gondolok itt a családomra, a muzsikusokra... Picire, Dusánra... szponzoraimra, akikkel már évek óta nem csak hivatalos, üzleti kapcsolatban állok. Mindezzel együtt nem érzem túl jól magam a bőrömben. Mindenki csak a maga vasát próbálja ütni, közben észre sem veszi, önnön esélyeit rontja, ha nincs tekintettel rá, hogy amit csinál, vagy éppen nem csinál miként befolyásolja majd az egészet.
– Erre szokták azt mondani: hja! Kérem, ez a piacgazdaság, ez a kapitalizmus.
– Nem. Ez nem a piacgazdaság, ez nem a kapitalizmus. Hogyha mégis, akkor ez vadkapitalizmus. Sokan ábrándultak ki sok mindenből az elmúlt öt esztendőben.
– Tegnap hallgattam meg CD-n most újból megjelenő második albumodat. Aztán rögtön a legújabbat, a Majd egyszert. Sosem használtad a hurráságot, de szembeszökő volt, mennyivel sötétebbek a tónusaid.
– Sokan mondták már, elég pesszimista ez a lemez..., hogy egy kicsit sötét. Dusánt tudom idézni ez ügyben válaszként: az ember hétköznapjai nem ilyen sötétek, pesszimisták. Ám amikor mindezt írásba kell foglalni, ezek az élmények, érzések, szorongások, kételyek egy dalban sűrűsödnek össze. Azt remélem, minden lemezünk az adott kor lenyomata. Természetesen az én szemszögemből nézve.
Fura életet élnek ezek a dalok. Ha újra meghallgatom vagy lejátszom őket, olykor meglepődöm, mennyi még az aktuális. Ez viszont már tényleg nem a dalokon múlik. Hanem rajtunk, mindnyájunkon.

•	Nyomtatóbarát változat