Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

RTV Tipp
1995. november 13. hétfő

Mindenki önmagának hallgatja a dalokat

A magyarországi rockzene pionírjai végérvényesen felnőttek. Valamikor a lázadás, a kötelezőtől való eltérés képviselői voltak ők, a hatalom is többé-kevésbé kiegyezett velük. A zene legkevésbé állítható meg a határokon, a rádiók állomáskeresőit mégsem leltározhatták le egyenként, meg nem is forraszthatták le, hogy ne hallgassa a keleti blokk ifjúsága a hossz hajú nyugati vagabundokat.

Aprócska szelepek voltak, amelyeket a magyar pop és rock bontakozó műfajának honi művelői nyitogattak a hatvanas évek végétől, de mégiscsak valami újat hoztak, olyasmit, ami nem ártalmas, talán a gondolatokat is megmozgatja, s végső soron ellenőrizhető, ha a szükség úgy hozza. S ha nem magyarázunk bele semmiféle ideológiát, akkor is tagadhatatlanul valamilyen oldódást, másként gondolkozást, szellős világlátást vittek koncertjeik hangulatába a magyar rockzenészek, akik szövegeiket is igényesre igyekeztek faragni, hiszen Közép-Kelet-Európában a könnyűzene ezen ága nem pusztán hangzásvilágával hozott újat. Míg Nyugat-Európában, vagy a tengeren túlon csak a kifejezetten politikai célokkal foglalkozó pol-beat-esek dalai szóltak az úgynevezett nagy társadalmi kérdésekről, addig nálunk a legigényesebb pop-rock-zenészek a szerelemről, a madárfüttyről, a tavaszról szóló számaikban is megkíséreltek igazi gondolatokat tolmácsolni az álmélkodó ifjúságnak.

Nincs ez utólag túlmisztifikálva. Persze, születtek énekesek és zenekarok, amelyek hamarosan feledésbe merültek, hiszen az éppen divatos zenei hullám hátukra vette őket, aztán ugyanilyen gyorsan mások következtek helyettük, de a legjobbak, a legkülönösebbek hosszú évtizedek múlva is töretlen népszerűséggel vezetik a lemezeladási listákat, koncertjeiken újra és újra megjelennek azok, akik valamikor el nem maradtak volna, s hozzák magukkal gyerekeiket, akik nem csupán a szülői tisztelet okán kísérik el az ősöket, hanem mert úgy érzik, nekik is szólnak a dalok. A negyvenes éveik végét taposóké, meg a bűvös ötvenest átlépőké is. Mint Zorán. Aki egy hosszú korszak vezető előadója volt, s aki most is az.

Az élet dolgai című lemeze három esztendeje az egész pályafutásának nagyszerű összegzése volt, Dusán szövegei telitalálatosak, pontosak, elgondolkodtatóak, egyszerűen jó hallgatni őket. Rólunk szól, nekünk. A szerelemről is, a barátságról is, s a Leonard Cohen dallamára írott Volt egy tánc pedig messze túlnő a műfaj határain. Abban a magyar történelem utolsó fél évszázada van benne olyan feszesen, olyan sírnivalóan pontosan, amelyet csak a süket nem hall ki belőle. Nem véletlenül lett aranylemez, a negyven éves mérnökök, a túlemancipált dolgozó nők, az okosan érvényesülni akarók, s a háromgyerekes családanyák sokszor leforgatták a kocsiban ezt a kazettát, míg egyik helyről a másikra rohantak pénzt keresni, ügyet intézni, vagy éppen egy szomorú és megismételhetetlen és lélegzetelállító szerelem sajgására leltek orvosságot ebben a zenében.

S megjelent a Majd egyszer, amely szintén perceken belül eléri az aranylemezes kívánalmakat.

S olyan nincs, hogy nincs miről énekelni. Legalábbis a legjobbaknak. Zorán is ezt mondja. Mármint az éneklésről.

– A rendszerváltozáskor egy pillanatra sokunkban fölmerült, hogy talán elveszítjük azt a talajt, amin mozogtunk évtizedeken át, az örök ellenzékiség lehetőségét, amely nekünk is különös és bizsergető izgalmat adott a koncerteken, a lemezbemutatókon – mondja Zorán, mikor a Sportcsarnokbeli koncert előtt egy kis visszatekintésre kérem.

– Ez a műfaj olyan, mint a humor, sohasem lehet kormánypárti. Mert akkor hiteltelenné válik, hiszen nem programzene. Persze nem kell feltétlenül politikára gondolni, egyszerűen arról beszélünk, zenélünk, éneklünk, ami a mindennapokat jelenti, de nem földhözragadtan.

Mindenki önmagának hallgatja a dalokat – állítja, s ez így volt régen is. Az operában is, az operettben és a magyar nótában, a szerelmes slágerekben, s az általa művelt műfajban is. Mert ez nem a műfaj miatt van így, hanem azért, mert olyanok vagyunk, amilyenek. Régen sem a napilap szerint fogalmazódtak meg a dalszövegek, hanem az emberi oldalról közelítve. S valamikor mennyi különböző barát tudott barát lenni, s aztán mennyire elszakadtak egymástól.

– Az én barátságaim tartósak. Nem maradtak el a legjobbak, még azok sem, akiket a zenészkorszakom előtt találtam barátnak. Igaz, mindenki éli a maga életét, s olykor csak egy zápor elől menekülve találkoznak ismét rég nem látott barátok. Nálam ez szerencsére nem jellemző.

Intellektuális rockzene. Így jellemzi a műfajt, amelyet művel, s még egy találó megjegyzése: lírai rock. Igen. Talán csakugyan ez a legpontosabb.

–Nem akarok nagy szavakat használni – mentegetőzik –, de társasági létformában létezünk, a minimum az, hogy legyenek elveink. Mások elfogadását nagyon fontosnak tartom, s vannak elvek és normák, amelyekhez minden körülmények között tartani igyekeztem magam. Nem vagyok úgynevezett „tudatos ráhajtású" ember, de a kitartás nélkülözhetetlen tulajdonság a számomra. A szövegek, amelyeket a testvérem, Dusán írt, teljesen azonosak velem, minden szó, betű, s még a vesszők is az enyémek. Igen, Isten ajándéka, hogy ilyen testvérem van, meg a szüleim. Akik ma is velünk örülnek. Nélkülük mindez nem sikerült volna. Nem tudnék szerepet játszani. Igyekszem hitelesnek maradni. Ezután is.

Zsohár Melinda

Nyomtatóbarát változat