Kacsalábon forgó házat vártam. Többszintes csodapalotát. Különleges kutyát. Elvonulós magányt. S mit találtam? Társasház egy szintjén puha-meleg fészket, sok-sok mélybarna könyvespolcot, temérdek könyvet, hanglemezt, elegáns bőrgarnitúrát és madárdalt, talán pintyekét, amik beszélgetésünk alatt egy percre sem csendesedtek el. (Őrzi a magnóm édes hangjukat.) Mintha a természet nyugalma is beköltözött volna a lakásba, ahonnan még a betörő sem tudna mást elvinni, csak a hangulatot. Egy művész otthonának izgalmasan békés harmóniáját.

– Minden fabútor, amit itt lát, az én kezem munkája.
– Honnan ért a fákhoz?
– Régen kezdődött. Öcsémmel, Dusánnal megszállott vitorlázó repülőgépmodell-készítők voltunk. Akkor még csak tervrajzokat lehetett kapni, és minden kis bordát külön kellett kivágni lombfűrésszel, bevonni pauszpapírral; és ezek a gépek szálltak! Minden milliméter számított. Ha precízek voltunk, útnak indulhatott piciny gépünk.
– Hány modellt készítettek?
– Sokat, mert azért csak törtek. Hajót is csináltunk. Azután mind a ketten villamosmérnöki karra jártunk. Ha folytatom, számítástechnikai mérnök vagyok.
– Jobb, hogy nem így történt. Akkor ki tapsolt volna önnek? Mert jó a taps. Nem?
– Hazudik aki letagadja.
– Mérte már, hány percig tart?
– Soha. Szerintem ez csak a filmekben van. A Kék rapszódiában, a Gershwin életéről szóló filmben. Miért mérné, aki akkor és ott kapja?
– Mi van, ha aznap este nincs kedve énekelni-zenélni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult már elő velem. De az a tény, hogy kimész, és emberek ülnek veled szemben, akkor is felvillanyoz, ha nem vagy igazán jó passzban. Ha fáradt vagy, az ötödik szám után már biztosan működik a kölcsönös játék. Mi az, hogy nem reagálnak? És beindul az öngerjesztő folyamat, és jönnek a szakmai fogások.
– Jobban búgatja a hangját?
– Intenzívebb leszek. Összekötő szöveget mondok, amit nem szoktam. S ezek sosem előre gyártott sémák és fordulatok, hanem akkor, ott, a hetedik érzék birtokában a hozzám hasonlóan fáradt közönséget megfogom és ők is megfognak engem.
– Olyan, mint egy randevú, amire nem lehet mindenben előre felkészülni?
– Így van.
– Hogy tartja karban a hangját?
– Sík Olga az énektanárnőm. 1976-ban voltam nála először, éveken keresztül jártam hozzá, és minden nagy koncert előtt újra és újra ott vagyok. A Sportcsarnokbeli koncert előtt is úgy lesem minden szavát és hangját, mint legelőször. De az is igaz, van egy szalagom tőle skálákkal, instrukciókkal, amit sokszor meghallgatok, vele énekelek. Ha valaki jó helyen képezi a hangot, akkor minél többet énekel, még jobb helyre kerül. Szinte magától értetődően jó helyen van. Ha rossz helyen, akkor minél többet énekel, annál rosszabb. Higgye el, a legnagyobb énekesek sem mulasztják el, hogy időről-időre elmenjenek professzorukhoz. A hang professzorához.
– Gigli, a csodálatos olasz énekes mindig énekelt, a reggeli ébredéstől egészen lefekvésig. Ő mindig melegen tartotta a hangszalagjait.
– Nehéz lehetett mellette élni.
Mintha végszót kapott volna, átvillan a szobán Éva. Vörös sörényes, eleven arcú, határozott mozgású nő a hitves. Interjúalanyom elveszi rólam a tekintetét, és felé fordul. – Akartál valamit mondani? – kérdi. – Nem, válaszol Éva. – De, úgy érzem – felel Zorán.
Összemosolyognak, s megint megérint a harmónia gyengéd ujja. Finoman célzok rá, hogy boldog lennék, ha mesélne egy kicsit közös életükről, férjéről, mindennapjaikról.
– Nem vagyok az intimitások híve.
Szabadkozom.
– Nem pletykalaptól jöttem, de érdekli az olvasót a háttér, hiszen nem tudhatják, milyen a művész magánélete.
Sztevanovity Éva komolyan néz rám:
– Normális igény az újságírótól, hogy szeretne intimitásokat megírni. Én veszem a lapokat külföldön is, itt is, érdekel a magánélet, de úgy érzem, hogy a Zorán-képhez nem kell okvetlenül ott lennie a szent családnak. Én különben sem vagyok mutatkozós, nem tartom fontosnak, hogy ott üljek a képeken. Más szempontból akarok mögötte állni, a fényképezést pedig kimondottan kerülöm. Zavar. De szívesen adok abból, ami itthon van, tessék, hárman, Szandránkkal, akinek kék a szeme, mint az apjának, de engem sem tud letagadni.
Egyetértek. A házaspár harmóniája átjár engem is, már eszembe sem jut kis dolgaikról érdeklődni. Mert a nagy dolgokról szóló vallomás, s a képek minden elárulnak.
Harmónia.
Ketten maradunk.
– Sokat gyakorol?
– Rapszodikusan és feladat-orientáltan.
– Rossz tapasztalatai tartják távol az újságíróktól?
– Nekem van egy huszonnyolc éves fiam, akkor született, amikor még három házasságomból egy sem létezett. A róla napvilágot látott történet nem nekem, hanem neki okozott álmatlan éjszakákat.
– Kegyetlenek az újságírók?
– Tapintatlanok tudnak lenni.
– Hogy van Szandrával az ön nagyfia?
– Ő Amerikában él, s ha itthon van, mintha sosem váltak volna el. Első pillanattól titokzatos vonzalom él köztük.
– Van köze a fiának a zenéhez?
– Nincs. Üzletember.
– Ön kire hasonlít?
– Anyámra. Empatikus lény, jobban mint én. Ő mindig és mindenkinek viszonzás nélkül segíteni akar. Emlékszem, hogy istápolta a lányokat, akik közel akartak férkőzni hozzám. Nem miattam, hanem a lányok helyzetét érezte át, és az ő érdekükben segédkezett. Ő a mai napig is az az ember, aki úgy tud adni, hogy a másik sosem érzi, hogy el van kötelezve. Apámtól a hirtelenséget örököltem. Nem bánom.
– Meghatározza-e az embert, hogy hol született?
– A habitusán mindenképpen érezhető. Csak a norvégoknak lehetett Ibsenje, a németeknek Wagnere és az olaszoknak Verdije.
– Ön milyen?
– A családom története regényes, úgy is mondhatnám, viszontagságos. Valamennyien jugoszláviai születésűek vagyunk, apám először Prágában majd Budapesten dolgozott diplomataként. Aztán jött a fekete autó és őt három évre elvitték. Volt egy tánc, ugye tudja? Tízéves voltam, öcsém hét, anyánk dolgozott ránk, és én voltam a férfi a családban. Könyvjelzőket rajzoltam és fillérekért árusítottam. Emlékszem, mennyit sírt anyám.
– De most boldogok lehetnek a szülők gyermekeikkel, unokáikkal.
– Igen. Harmonikus kapcsolat uralkodik és adja isten, hogy még sokáig így legyen. Néha elgondolkodom azon, mennyivel nagyobb a bánat, amikor az élet törvényei szerint el kell veszíteni az időseket, akikkel sokáig lehettünk együtt.
– Ön elismert, nagy pályát befutott művész. Előfordul-e, hogy fiatalok keresik tanácsért, meghallgatásért?
– Igen. De nem vagyok rá alkalmas. Óriási felelősség dönteni a másik életéről. Amíg aktív vagyok, nem is tehetem meg. Ha tanítanék, az más. De milyen jogon bíráljak bárkit? Igaz, előfordult, hogy úgy éreztem, vétek nem megmondani: kevés a tehetség, ne csináld. Kirívó esetben – mert hiszen a tehetségtelenség ugyanúgy kiderül azonnal, mint a nagy tehetség – megmondom. Ennyit tudok adni.
– Adni jó.
– Ha adásnak nevezi azt, hogy komoly társasági élet zajlik itthon, nyitott ház-rendszer él, és be lehet jönni váratlanul is, akkor vállalom.
– És kapni?
– A magam szervezője és menedzsere vagyok. Nem szeretek kérni. Csak konkrét munkát. De akkor még négyszer rátelefonálok az illetőre, hogy elintézte-e? Egy nagy koncert száz ember összefogott, nagy munkája. Büszke vagyok azokra, akikkel együtt dolgozom. Ismerjük egymást. De a színpadon egyedül vagyok. Még a színésznek is jobb talán, megoszlik a teher. Amikor ott vagy a színpadon, te vállalod – vagy nem vállalod – amit teszel. Nekem már viszonylag könnyű. Három mecénásom – mert én ezt méltóbbnak találom a szponzor szónál – az Aral, a Volkswagen és a Westel 900 – kitartott mellettem. Kölcsönösen becsüljük egymást. Tudjuk, nem babra megy a játék, és értékeljük a másikat.
– Hűséges természetű?
– Nem vagyok csapodár, de nem vagyok elvtelenül hűséges. Nem esem abba a hibába, hogy sohasem engedek. Hiszek az ókori mondásnak, hogy aki sosem változtatja meg a véleményét, az valószínűleg sohasem gondolkodik.
– Kérem, fejtsük meg a Zorán-titkot. Mitől lehet ezen a pályán ennyi ideig, ilyen hőfokon, minden nemnek és korosztálynak megfelelni, mitől lehet egyetlen számmal is vastapsot hozni, mikor az ön arca szinte semmit sem változik, a gitár is ugyanúgy a kezében, s középen a széken egyedül...
– Amikor e legbensőbb magammal négyszemközt vagyok, és igazán próbálok őszinte lenni, akkor sem tudom megfejteni. Boldog vagyok, hogy így van. Egyetlen dologra tudok csak gondolni ennyi év után, hogy sosem akartam kitalálni, milyen legyek, nem próbáltam méricskélni, mi a divatos. Ha az ember nem választ szerepet, akkor sosem kell újat kitalálnia. Erre az eredményre jutottam. Ezért élek harmóniában önmagammal, és talán, ezért vagyok hűséges régi és ifjú híveimhez.
Búcsúzom. Jön a következő újságíró. Mert minden lapot és olvasót érdekel, hogy november 17-én a BS-ben Zorán lesz. És a harmónia.



Zorán – Az elmúlt 30 év... című jubileumi könyvben Zalatnay Cini tollából néhány híres ember véleményét olvashatjuk. Zoránról. Néhány részlet, ami nagyon tetszett.
Szegvári Katalin, újságíró: „... ő azon kevesek egyike, akik vállalják önmagukat. Zorán nem játssza el a bohém művész szerepét, ami egyébként nagyon szimpatikus attitűd, feltéve, ha valakinek ez az igazi énje, s nem manírból fakad. Soha nem adta el magát hozzá nem méltó feladatokra, ami hosszú távon, ha nem is forintokban mérhetően, de jól kamatozik. Nem tudom észrevetted-e, hogy ő a farmert is úgy hordja, mint egy szmokingot?"
Tordai Teri, színművész: „Amikor a Fehér sziklákat hallottam tőle, még nem ismertem személyesen. Emlékszem, néztem a televíziót, és valami furcsa borzongást éreztem magamon, szexi borzongást, hogy jaj, milyen izgalmas ez a pali. Szóval, az egész végtelenül erotikus volt. Nagyon tetszett a hangszíne, amit később kifogásoltak, de igen jellegzetes volt, és én roppantul bírtam."
Hernádi Gyula, író: „Általában az embereknél meg szoktam figyelni, hogy milyen szimpátiacentrumot tudnak kialakítani maguk körül. Vannak emberek, akikben benne van és benne leledzik a biológiai kedvesség fogalma. A biológiai kedvesség azt jelenti, hogy míg másnak esetleg fantasztikus módon meg kell harcolni azért, hogy szimpátiával fogadják el közeli és távoli ismerősei, addig vannak emberek, akik rögtön ilyen elektromos áramot tudnak gerjeszteni. Zorán ilyen figura."

•	Nyomtatóbarát változat