Nem illik hozzá a popsztár fazon. Sokkal inkább úrifiú – mondta az 53 éves Sztevanovity Zoránról, egyik gyerekkori játszótársa, Kánya Kata színésznő.

Talán igaza van. Bennem találkozásunk első percei után egy igazán udvarias, elegáns, kedves, ám kicsit mértéktartó férfi képe rajzolódott ki. Otthon teraszán, fehér asztal mellett, piros muskátlik és tarka petúniák között kezdtük el a beszélgetés.

– Hogyan vezetett az út szülővárosától, Belgrádtól Budapestig?
– Édesapám diplomataként dolgozott. Így kerültünk el először Prágába. Az ott töltött két év alatt testvéremmel, Dusánnal egészen jól megismertük a cseh nyelvet. Majd Budapesten, ahova apánk következő kiküldetése szólt, elkezdtünk magyarul tanulni. Az 50-es évek legelején olyan politikai szakadás történt Jugoszlávia és a többi szocialista ország között, hogy egyik pillanatról a másikra emigránsokká váltunk. Ez az állapot körülbelül fél évig tartott, majd megkaptuk a magyar állampolgárságot, és azóta itt élünk Magyarországon. Miután megenyhültek a kapcsolatok, sokat jártunk Belgrádba, amiről ma is úgy érzem, hogy nagyon közel áll hozzám, de hazámnak már Magyarországot tartom.
– Hogyan teltek a diákévek?
– Az elején elég bonyolult volt a dolog, hiszen nem tudtunk magyarul. Ezért – ahogy az diplomata gyerekeknél elég gyakori – magániskolába jártunk. Itt különórákat kellett vennünk ahhoz, hogy megtanulhassuk a nyelvet. Nem is ártott, hiszen – ahogy azt nyelvész barátaink is mondják –, mi már helyesebben beszélünk magyarul, mint sokan azok közül akik itt születtek. Ránk nem csak ragadt a nyelv, hanem tanultuk is azt. A Radnóti Miklós gimnáziumban érettségiztem. Dusánnal már ezekben az években elkezdtünk zenélgetni. Első hangszerem egy tangóharmonika volt, később pedig a szomszédunkban lakó zenetanárnő tanított bennünket zongorázni. Gitár csak a gimnáziumi évek vége felé került a kezembe. Eleinte csak iskolai kirándulásokon, bulikon játszottam, illetve énekeltem a népszerű, külföldi számokat. Bennünket az akkor itthoni tánczene helyett sokkal jobban izgatott Elvis Presley, Bill Haley és más nagy nevű zenészek munkái. Ezt a fajta muzsikát csak szűk körű összejöveteleken hallgathattuk, mert ha nem is tiltott, de mindenképpen nemkívánatos műfajnak nyilvánította a hatalom. A lemezeket külföldi rokonoktól, barátoktól szereztük.
– És aztán 1960-ban megalakult a Metró együttes.
– Első komolyabb megnyilvánulásunk az 1962-es Ki Mit Tud? tehetségkutató versenyen volt, ahol én, énekesi kategóriában első díjat kaptam. A Ki Mit Tud? után következtek a Táncdalfesztiválok, amelyeken, ha valaki részt vett, olyan népszerűségnek örvendhetett, amit azóta is nehéz elérni. Közben Dusánnal elkezdtünk a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára járni, és úgy gondoltuk, a zenélés csak hobbi lesz. Viszont előbb-utóbb döntenünk kellett, mi mellett maradunk. Amint a mellékelt ábra mutatja, nem a műszaki pályát választottuk, habár az elektronikával való kapcsolatom a mai napig is eléggé szoros. Tulajdonképpen az akkor szerzett tudásomnak köszönhetem, hogy azóta is lépést tudok tartani a rockzenét körülvevő elektronika fejlődésével.
– Szülei miként fogadták egyetemi tanulmányaik megszakítását?
– Hál’ Istennek bíztak abban, hogy jól döntünk. Egyetlen egyszer sem hangoztak el szokásos szülői intelmek, hogy „ez nem egy biztos pálya„ vagy, hogy „legyen egy diploma a kezedben édes fiam”. úgy neveltek, hogy döntéseinket szabadon hozhattuk meg, viszont óvó, szerető pillantásuk a mai napig elkísér bennünket. Én is, hozzájuk hasonlóan szeretném gyermekeimet nevelni. Első feleségemtől való fiam már nagykorú, és kinn él Amerikában. Harmadik házasságomból született kislányomnak, Szandrának, aki tizenkét éves, szeretném megtanítani a másság tiszteletét. Tolerancia az élet egyik elengedhetetlen hozzátartozója. De visszatérve a szüleimre: ők nem csak erkölcsileg, de anyagilag is támogattak bennünket. Mivel a felszerelés drága volt, a rokonság és ezen belül a szülők voltak az elsők, akik összeadták a hangszerekre szükséges pénzt.
– Mikor rivaldafénybe kerültek, hogyan alakult a lányokkal való kapcsolatuk?
– A lányok előtt mindig sokkal érdekesebbek azok a fiúk, akik fönn vannak a színpadon, mint azok, akik lent ácsorognak. Ezzel együtt, nem részegedtünk meg a siker mámorától. A közönséggel nagyon jó barátságban voltunk. „Áthatolhatatlan árok" soha nem alakult ki a színpad, illetve a nézők között. Nem voltam erkölcscsősz, de úgy érzem, arra mindig vigyáztam, hogy egyetlen lányt se használjak ki. Úgy is mondhatnám, én csak elfogadtam azt, amik nyújtottak, de soha nem vártam el semmit csak azért, mert zenész voltam.
– Miért kellett Zoránnak szólóénekesként megjelennie?
– Miért kellett? Nem kellett. Ez egy nagyon természetes folyamat volt. Tíz évig zenéltünk együtt. Ennyi idő alatt kiderült, hogy a Metró tagjai más és más fajta zenét mondanak a magukénak. Még csak az sem igaz, hogy a kezdő ötös zenei ízlése változott, hiszen katonai behívók és egyéb különböző okok miatt sok tag cserélődött a zenekarban. Végül is 1972-ben nagyon barátságosan, mindenféle veszekedés nélkül szűnt meg az együttes. Ezután egy négytagú, majd egy nyolc emberből álló együttessel próbálkoztam. Mindkettő szintén Metró név alatt futott. Egyikben sem valósíthattam meg elképzeléseimet, egy körülbelül nyolc hónapos külföldi út után barátaimmal elkezdtünk szólólemezemen dolgozni.
– Miért utazott külföldre?
– Az együttes felbomlása után a berendezések nagy része az én tulajdonomban maradt, és ki kellett fizetnem a többi tagoknak járó pénzösszeget. Ezt csak úgy tudtam megoldani, hogy egy alkalmi csapattal Nyugat-Európa különböző városaiban, éjszakai lokálokban zenéltem. Miután megkerestem a szükséges pénzt, hazajöttem. Ekkor Presser Gáborral – dalaim nagy részének zeneszerzőjével – folytatott beszélgetésünk fontos eredményeként – aki már régóta pedzegette, hogy egyedül kéne közönség elé állnom – kezdtem el szólóénekesként dolgozni.
– Mindig Dusán írja a dalszövegeket?
– Igen. Miután megszületnek a dallamok, ő nekilát a szövegek megírásához. Ha egy dalnak nagyon markáns zenei hangulata van, akkor nem lehet ellene dolgozni. Sőt, erősíteni is kell azt. Amennyiben a hangulat nem érezhető ki, akkor Dusán ihletére van bízva a nóta szövegvilágának megalkotása. Ő nagyjából tudja, mi foglalkoztat, mi a véleményem a napi eseményekről, közéletről, politikáról. Hatalmas előny, hogy testvérek vagyunk, mert ezáltal nincsenek olyan kérdései, hogy miként is írjon olyan szöveget, ami az én számból őszintén fog hatni. Magától értetődő, hogy a szövegírást nagyon sok beszélgetés előzi meg. Aztán, amikor a stúdióban elkezdem felénekelni a szöveget, Dusánnak kell megoldania, ha egy-egy szót vagy sort prozódiai okból vagy értelmezési szempontból alakítani kell.
– Legújabb Majd egyszer... című nagylemeze is nagy sikert aratott. Ezen a lemezen is érződik, hogy a szerelmen, a filozófián kívül a politikát is beleviszi a dalokba.
– Így alakult. Soha senki nem mondta, hogy vigyek politikát a dalokba. De, ha már az énekléssel szólhatok az emberekhez, mondani is szeretnék valamit. Mindig azt vittem a közönség elé, ami foglalkoztatott: hol a szerelmet, hol a filozófiát, hol más egyebet.
– A lemezen elhangzik duett is.
– Presser Gáborral együtt éneklem a Már a galambok sem repülnek című számot, amit eredetileg magának írt, de mert nem irigy ember, a dal az én lemezemre került. A nóta már csak azért is rendhagyó, mert férfiak ritkán énekelnek duettet. Ez a dal és még sok más régebbi és új szám is elhangzik majd a november 17-én, a Sportcsarnokban rendezett koncerten, amit az Aral, a Volkswagen és a Westel 900 támogat.

•	Nyomtatóbarát változat