Nincs mese, e sorok írójának meakulpáznia kell rögtön az elején – elszúrta ugyanis a beharangozót, az új CD természetesen „Majd egyszer...„, bocsánat –, de rögvest vágjunk a közepébe: ha azt írom, Zorán műfajt, formát talált évtizedes elképzeléseihez, koncepciójához – hazudok. Valójában éppen fordítva van: a műfaj, a kis csúsztatással unpluggednek titulálható forma ”találta meg„ Zoránt. A szombat esti koncerten a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza színháztermében ez napnál világosabbá vált: nem csupán az új dalok voltak ”naprakészek", de minimális áthangszereléssel az évtizedes nóták frissességéhez sem férhetett kétség.
Persze az sem lehetett kérdéses, a publikum igenis „vevő" a Zorán és csapata kínálta anyagra: talán még a pótszékek pótszékein is ültek, s bár nyoma sem volt a kérészéletű sztárocskák kísérte felhajtásnak – szép szolidan ment minden a maga útján –, továbbá nem voltak generációs különbségek, a hangulat azért jócskán a forrpont körül maradt az elejétől a végéig. Okkal: igényes és nagyon profi előadást hallhattak, leszámítva a hangosítás esetenként dobhártyaszaggató kisiklásait (hogy a basszuson miért nem lehetett állítani a több mint kétórás műsor alatt egyszer sem egy icipicit, nekem talány). Vastaps.
Azon persze el lehet töprenkedni, mi is Zorán titka, milyen képességek birtokában tudja elhitetni százakkal, hogy „néha kell a romantika„, hogy tudja a ”modern idők nagy képletét„, hogy ”hajózni kell„, hogy ”már a galambok sem repülnek".
Keserédes, lemondó dalok, illúzióknak se híre, se hamva, aztán hirtelen váltás, lendület, „Szép holnap", blues-témák és latinos ízek, dolgozik a csapat, hát valahol itt a titok nyitja. Hogy Sipeki Zoltán kitűnően gitározik, hogy jó a vokál, hogy Horváth Kornél az első perctől az utolsóig érzékkel és érzéssel szólaltja meg az ezernyi csengőt és bongót, hogy Tompa Imre remek tangóharmonika-futamokkal jelentkezik és Szabó Tamás szájharmonika-szólóinak is helye, az egésznek pedig összetéveszthetetlen íve és hangulata van. Hogy a muzsika él és a szövegek – többnyire természetesen Dusán szövegei – szólnak valamiről, hogy a koncert egyetlen pillanatra sem tud vérprofin gépiessé válni, hogy mindig marad egy csipet az örömzene bájából.
Mint egy pohár óbor: íze-illata, aromája is van, lassan, megfontoltan kell kortyolni, elég egy pohár csak, pezsdíti a vért és fejbevág kicsit.

•	Nyomtatóbarát változat