Ki gondolt már arra fél tizenegy tájban, hogy este héttől kilencig ott kuporgott az MMIK lépcsőjén, és hallgatta Zoránt? A koncert megvolt, (benne négy akkord, néhány gitár, és persze egy kicsit benne voltunk mindannyian), aztán elszállt, mint egy könnyű sóhajtás.
Ha csak az nem volt gyanús, hogy az Objektív híreit a tévében el-elnyomta valami önkéntelen dúdolás. Hogy kedves, elviszlek oda, hol..., meg ne várd a májust, hisz közelít a tél, esetleg mondd, mondd, mondd, hány perc az ünnep, mondd meddig tart.
Hiába volt lemezbemutató turnéjának egyik állomása Szombathely, Zorán legújabb dalai inkább csak illusztrálták a régieket. Nemcsak azért, mert az ember annak örül igazán, amit ismer. Azért is, mert egy kicsit fáradt és fárasztó már a többszörös nosztalgia.
Zorán, az örökös emlékező – és Zorán az örökös remélő. És Zorán, az összekacsintó. A baj az, hogy ma az emlékezésből csak valami összedőlt tábor emlegetésére futja, a reményből arra, hogy majd egyszer jó lesz, (ez a lemez címadó dala), az összekacsintásból meg annyi maradt, hogy már a galambok se repülnek.
Azért jó volt tapsolni. Jó volt úgy tenni, mintha tényleg ismernénk egymást – mi, ott néhány százan, akik beültünk az MMIK színháztermébe, meghallgatni és megnézni Zoránt (szemüvegesen és csupa feketében), és persze a többieket, Horváth Kornéltól Papp Gyuláig.
Mindenki biztos volt benne, hogy nem érheti túlságosan nagy meglepetés. Nem kapkod majd levegő után, de nem is csalódik nagyot. El lehet egy kicsit a félsötétben: mintha önmagával, de mégse egyedül.
Mert Zorán tudja. Hogy emberek vagyunk, ezért esendők. Meg azt is, hogy ilyen az élet. Zorán megbocsát, és ezért mi is könnyen megbocsátunk – önmagunknak.
Aztán fél tizenegy tájban ki emlékszik már arra, hogy hét és kilenc között ott kuporgott az MMIK lépcsőjén? Akkor se gondol rá egyáltalán, amikor dúdolni kezd. Hogy ne várd a májust, hiszen közelít a tél, hogy mondd, mondd, mondd, hány perc az ünnep, hogy kedves, elviszlek oda... Hova is?

•	Nyomtatóbarát változat