Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Hang-kép – a Vasárnap melléklete
1998. december 19. szombat

Nem tudjuk még, hová megyünk

Karácsonyi beszélgetés Zoránnal családról, zenéről

Soha nem cikkezett róla a bulvársajtó. Botrányaitól nem volt hangos az éter és jól értesült pesti körökben sem keringtek róla szaftos pletykák. Az elmúlt félszáz év úgy telt el színpadon és azon kívül is, hogy a Zorán név egyet jelentett a tartással. Talán nincs ebben semmi különös, egyszerűen úgy élt, ahogy énekelt, csendesen. S talán ezért figyelünk rá immár harminc éve.

Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb, vagy titkolni kényelmesebb, hogy mi lakik mélyen a szívemben.

– Nem volt ez valamiféle tudatos bezárkózás, inkább ilyen az alaptermészetem. Otthon is visszafogottságra neveltek, ami, elismerem, ellenkezik a manapság elvárt, kitárulkozó sztárnormával. Volt egy időszak, amikor gondolkoztam azon is, nem üthet-e vissza a közönség részéről, hogy zenész létemre túlságosan is polgári életet élek. Felmerült bennem a kérdés: vajon nem értelmezhető-e ez a visszahúzódás úgy is, hogy számomra talán érdektelen a közönséggel tartott kapcsolat. Holott ez nem volt igaz, hiszen a siker hajtja az embert, csak épp a vele járó külsőségek nem érdekeltek. Sandra megszületése után pedig talán még inkább úgy éreztem, hogy a magánélet védendő érték. Ma már az az érzésem, hogy a közönség elfogadott ilyennek, hiszen a dalaimmal – Dusán szövegeinek hála – mégis sikerült sok dolgot elmondanom arról, amit érzek és gondolok.

Zorán édesapja 1946-ban közgazdászként került az akkori Jugoszlávia prágai nagykövetségére. A Sztevanovity család két évet töltött a cseh fővárosban, majd Budapestre költözött – ismét diplomáciai szolgálatba. Ott érte őket a Szovjetunió-párti országoknak és Tito Jugoszláviájának összeveszése, ők pedig úgy döntöttek, hogy Magyarországon maradnak. Zorán és Dusán akkor még alig tudott magyarul, az iskola első osztályát is magántanulóként végezték. Családi történetükben a háború utáni, majd az 1956-os Magyarország minden hányattatása megtalálható, de ma már csak a dalok szólnak az elveszett álmokról.

Apám hitte a szavak igazát, s úgy hiszem, ez így volt szép.

– Születésileg mindenképpen szerb vagyok – a szüleimmel máig is szerbül beszélünk –, de minden egyéb vonatkozásban magyarnak érzem magam – hiszen ezt a gondolkodás és a kulturális közeg határozza meg. Bár szülőhazám Szerbia, ott már nem tudnék élni, csak itt, Magyarországon. Szüleimnél, érthetően, még erősebbek ezek a szálak, ők a mostani nehéz időkben is gyakrabban jártak Belgrádba, bár a rokonaink szinte mind szétszóródtak a világban. Az ottani szomorú eseményeket valahol legbelül mégis szerbként éli meg az ember, ez az érzés ilyenkor kiéleződik, hiszen nekünk talán még nehezebb választ találni arra a kérdésre, miért tartja magát ez a szörnyű, konzervált múlt, amelyből a Közép-Európát szétdaraboló nacionalizmus táplálkozik.

Az idei lesz a harmadik karácsony, hogy a szentestén nem ünnepelnek a csendes budai lakásban Éva-napot. Az anya és feleség mégis érezhetően ott van a megszokott dolgokban, szóban, dalban és gondolatban is...

Ahol jó volt, ott voltál. Ahol jó nekem, ott vagy most is. Ahol jó lesz, ott leszel velem.

– Most, két év eltelte után már ki merem mondani, hogy semmit nem változott a helyzet – a hiány éppúgy fáj. Az idő, amelyre azt szokták mondani, hogy mindent begyógyít, annyit segített, hogy a napi teendők olajozottabban mennek, kialakult egyfajta rutin, amely átsegít a hétköznapokon. Ez az idő talán kevés arra, hogy az ember belülről is egyensúlyba kerüljön, de arra elég, hogy kezdje megszokni ezt az állapotot. A legnyomasztóbb talán az volt, hogy tudomásul kellett vennem, egyedül kell felnevelnem a lányomat. Az ami eddig egy társsal megbeszélhető, gyönyörű, de mindig is vívódásos dolog volt, mind rám hárult. Az ember ilyenkor ott marad az állandó monologizálással, és nem tudja, kinek mondhatná el a kételyeit. A szüleim és a családom nagyon sokat segítenek, de minden gondolatra mégsem hívhatom fel őket – itt pedig nincs már, aki válaszoljon. Eleinte leginkább attól féltem, hogy ha ez bekövetkezik, Sandra össze fog törni, és fogalmam sem volt, hogy sikerül-e ezt kivédenem. Aztán az egész fordítva történt, és végül még ő pátyolgatott engem. Úgy látszik a gyerekek önvédelmi rendszere erősebb, mint a felnőtteké, amely sok szempontból sérült már. Eleve Sandra léte is nagyon sokat segített nekem a továbbgondolkozás szempontjából abban a nehéz időszakban. Őmellette pedig a munka volt a másik kijózanító momentum, bár néhány hétig nem tudtam elképzelni, hogy továbbra is olyan vidám dolgot csináljak, mint az éneklés. A barátaimnak köszönhetem, hogy nem hagytam abba, hogy megszülettek a dalok, amelyekkel el tudtam mondani, hogy mit éreztem. Az 1997-es lemez néhány dala valójában Évának szól, ha nem is kimondva. Én ennyit tudtam kiadni magamból és nem többet, mert a legbelsőbb tragédiáját az ember nem képes kiszolgáltatni a nyilvánosságnak. Sokáig beszélni sem tudtam róla, de most már úgy érzem, tartozom is annyival a feleségemnek, hogy elmondjam azokat a gondolatokat, amelyekből kiderül, mennyire szerettem és mennyire fontos volt nekem.

Sandra most 15 éves, elsős gimnazista. Sok más híres ember gyerekével ellentétben róla nem jelennek meg címlapfotók, és nem cikkeznek a női magazinok. Ő akarja így, mert nem szeretné, ha a barátai csodabogárnak hinnék...

Ő az, kit kézen kéne fognom, s lehet akármennyi gondom, sohasem bántanám.

– Magam sem vagyok híve a nagy publicitásnak, tőlem is idegen ez a sztár gyereke attitűd, mert úgy érzem, rosszul hat a környezetükre. Sandra döntött így, mert nem esett jól neki a fokozott érdeklődés, ami egy-egy cikket követett, és én egyetértek vele. Egyébként is igyekszem úgy nevelni, hogy maga döntse el, mit akar – legyen képes felmérni a helyzetet, tudjon választani, és ha bizonytalan, merjen kérdezni is. Igénylem, hogy legyen lehetőségünk hibázni is. Álságosnak tartom, ha ezt valaki állandó magabiztosságot árasztva tagadja. Nem vagyok maximalista vele szemben, mert nem akarom, hogy a gyerekkora stresszben teljen, és nem szeretném, ha ránehezedne a tudat: neki azáltal, hogy nincs mamája, felnőttebbnek kell lennie. Ezért nem nagyon hárítok rá feladatokat a háztartásban sem, azt szeretném, hogy amíg lehet, maradjon gyerek, hiszen számára sem volt könnyű az elmúlt két év. Talán a történtek miatt is ragaszkodik annyira a családi hagyományokhoz, a megszokott tárgyakhoz, helyzetekhez. A karácsonyestén például évek óta átjön hozzánk a feleségem bátyja a családjával, és Sandra ragaszkodott hozzá, hogy ez továbbra is így maradjon, hiszen mindezek által a mamájához is kötődik.

Hajózni kell, ha nincs is szél, hajózni kell ha süllyednél....

Hajózni kell, míg csak élsz, hajózni kell, s ha néha félsz,

Kit érdekel, hajózni kell.


A napokban jelent meg Zorán új lemeze, Hozzám tartozol címmel. Tizennyolc dal szól rajta mindarról, ami férfi és nő között történhet. Áprilisban pedig lesz egy nagy koncert is a Sportcsarnokban, ahol majd újra együtt bontogathatjuk a „ritka percek selyemszalagját".

– Szeretném majd új hangszerelésben, egy kis ízváltoztatással tálalni a régi, jól ismert dalokat. Arra törekszem, hogy a zenélés éppoly fontos része legyen a koncertjeimnek, mint az éneklés. Ilyenkor bizonyára előjön a régi Metrós zenekari énem, mert szeretem, ha a legjobb zenészek vesznek körül, akiknek a produkciójára külön is lehet majd emlékezni. Meggyőződésem, hogy ezt a munkát csak akkor lehet jól és hitelesen csinálni, ha az ember maximálisan igényes önmagával szemben, bár ennek gyakran a szabadidő látja a kárát. De azért megpróbálok legalább röpke szabad perceket kiszorítani magamnak a kötelességek mellett, ami az igazat megvallva, nem túl gyakran sikerül. Moziban nem is tudom, mikor voltam utoljára, és egyszerre több könyvbe is belekezdek, szinte állandóan futok az idő után. Egyszóval élem azt a rapszodikus és kiszámíthatatlan életet, amelynek most már egyetlen biztos pontja a lányom. Meg a dalok, amelyek sokszor arról is szólnak, hogy „nem tudjuk még, hová megyünk."

Vrabec Mária

Nyomtatóbarát változat