– Miért pont a gitár?
– Röviden erre úgy lehetne válaszolni, hogy „miért ne„? Hosszabban pedig: gyermekkorunkban kivédhetetlenül beírattak bennünket Dusánnal a szomszéd nénihez zongorázni tanulni. Gimnáziumi tanulmányaim alatt kezdett becsordogálni az akkoriban még tiltott „nyugati zene”, melyet különféle rádiókon és becsempészett lemezeken hallgattunk. Ezeknek a zenéknek volt a fő hangszere a gitár, és aki akkoriban kicsit is érzett valamiféle vonzódást a zene iránt, az otthagyta a klasszikusnak titulált zongorát, hegedűt, és megpróbált helyette gitárt szerezni. Középiskolásként már gitároztam és énekeltem különféle bulikon. Ezeket a dobozgitárokat később magunk változtattuk elektromossá, így műegyetemes tudásunkat is kamatoztathattuk.
– Az egyetem és a zenélés nem nagyon ütötte egymást?
– Az egyetem évei alatt a zenekar (Metro) egyre több időt vett el az okulástól, és a tagok, Dusánt és engem kivéve profi zenészek voltak. Kettős életet éltem, sokszor éjszakákba nyúlóan zenéltem, majd másnap be kellett esnem valamelyik előadásra. Egyre több katalógust szedtem össze, ennek következtében elég sok u.v.-m is volt. Végül „közös megegyezés" után otthagytam az egyetemet. Ezt a tényt szüleim teljesen tolerálták, látván, hogy mennyire eltántoríthatatlan vagyok a zenétől. Ettől függetlenül, mind a mai napig tudom használni az ott szerzett elektronikai tudást, és azt mondhatom, hogy jó barátságban vagyunk egymással.
– A mai színpadi háttérzenekarod tagjai állandó zenészként lépnek fel?
– Független zenészek, nincs állandó zenekaruk. Idegen szóval „session zenészek". Egy-egy turné alkalmával kialakul a repertoár, és az ember szeret ugyanazokkal a zenészekkel dolgozni, nehogy minden egyes koncertsorozat alkalmával valakivel a nulláról kelljen kezdeni a begyakorlást. Akikkel legrégebb óta játszunk együtt, körülbelül három koncertet tudnánk egyfolytában végigjátszani anélkül, hogy önmagunkat ismételnénk.
– A társulat összeállításánál mennyire számít a szakmai tudás?
– Természetesen számít, de egy ilyen csapat csak akkor működik és marad egyben, ha emberi szimpátiák is működnek. Nagyon fontos, hogy hogyan jövünk ki egymással a buszon, a szállodában, a próbákon. Sokszor hosszú hetekig vagyunk összezárva, és elég gyorsan kiderül mindenféle összeférhetetlenség. Minden egyes kiválasztás egy próbálkozással indul: mindkét fél megpróbálja felmérni, hogy kollegiális szempontból működőképes lenne-e a közös munka. A „csapattal" nagyon szeretjük egymást, alig várjuk, hogy elinduljon a közös élet. Ez persze lehet, hogy azért van, mert évente egyszer kell ilyen hosszú ideig együtt lennünk.
– Fellépés előtt az ember adrenalin-szintje milyen mértékben tér el a normálistól?
– Az évek során kialakul valamiféle színpad-biztonság, így kevésbé kell izgulni, de hogy egyáltalán ne izguljon valaki, olyan nincs, az ilyen ember nem való a színpadra. (Nevet.) Ám van miért kissé idegesnek lenni: minden fellépéskor meg kell nyerni a közönséget, még akkor is, ha tudjuk, hogy szeretnek, és nem akarnak kifütyülni bennünket.
– A lányoddal tartjátok a kapcsolatot közvetlenül koncert előtt?
– Igen, még mielőtt színpadra lépnék, és eltűnnék a számára, felhívjuk egymást telefonon. Ez mára kisebbfajta rituálévá fejlődött ki.
– Gondolom sokfajta riporterrel akadt már dolgod, így eléggé felvértezve állsz egy-egy interjú elé.
– Nem különbözik sokban egy átlagos beszélgetéstől, főként akkor, ha túl tud az ember lépni a kezdeti nehézségeken. A riportalany, ha kicsit is szenzibilis, azonnal megérzi, hogy a kérdező mennyire felkészült, „beleérzős„ típus, felületes, érdeklődő, vagy csak megbízatást kapott valakitől interjúkészítés végett. Akin észreveszem, hogy abszolút nem érdeklődő, és csak „hasal„ a kérdésekkel, az biztosan nem fog sokat megtudni rólam. Vagy amit meg is tud, az nem egészen én vagyok. Egyébként erre a legjobb példa szerelem. A különböző időszakokban, különböző kapcsolatokban az ember teljesen más és más. Ahogy visszaemlékszem, voltak olyan partnereim, akik kifejezetten gyengítették bennem a rossz tulajdonságaimat, így azok nem törtek felszínre. Ugyanakkor viszont voltak olyanok, akik csak a rossz tulajdonságaimat hozták elő. Csodálkoztam is magamon, hogy mi minden „szorult” belém.
– Szoktad-e dúdolni a dalaidat az utcán vagy bevásárlás közben?
– Szerintem ez soha nem fordult még elő. (Jó, a „sohát" nem mondom, mert azt az ember nem mondja soha.) Nem is hallgatom magamat, kivéve, ha munkáról van szó. És ezt így tudom a többi kollégámról is. Például Pici, Presser Gábor, sem hallgatja saját magát, vagy az LGT dalait. Azt hiszem az írók sem olvasgatják saját műveiket...
– Mi a reakciód, ha valahol meghallod magadat?
– Olyankor igyekszem azonnal észrevétlenné válni. De volt egy eset, amin én is csak derültem. Nyáron letekert ablakkal mentem valahová autóval. Megálltam egy piros lámpánál, és a mellettem lévő sávban várakozó autóban pont én „szóltam" a rádióból. A vezető átnézett hozzám és kicsit tátva maradt a szája, mert ezek azok a véletlenek, melyeknek az esélye statisztikailag majdnem a nullával egyenlő. Ellenben ha hasonló dolog történik egy zsúfolt áruházban, és látom, hogy hirtelen tízen néznek oda, akkor igyekszem onnan kimenekülni minél előbb. Mindamellett jóleső érzés, mert főként azért dolgozik az ember, hogy hallgassák.
– Melyik az a hangszer, mellyen még sose játszottál, de szeretnéd kipróbálni?
– Ó, nagyon sok hangszer van, nem is tudja az ember, hányféle, a világban. Legszívesebben a szitárral ismerkednék meg. Valószerűtlen és érdekes hangja van, amit elektromos úton talán nem is lehetne reprodukálni.
– Ki az a külföldi énekes/zenész akivel szívesen fellépnél egy színpadon?
– Nem tudnék egyet mondani, helyette rögtön mondok hármat. Leonard Cohent (kanadai költő és énekes) nagyon bírnám, Paul Simont is el tudnám képzelni, de akár mondhatnám Eric Claptont is. Sok zenei stílust szeretek, ezért lehet, hogy ha holnap tennéd fel ugyanezt a kérdést, másik három embert mondanék.
– „Kávé„ vagy „tea" emberének vallod magadat?
– Régebben kávéztam, de ma már inkább teaivó vagyok.
– Az őszhöz vagy a tavaszhoz vonzódsz jobban?
– Tudatosan a tavaszhoz. Az ősz az elmúlást jelképezi számomra, míg a tavasz azt érezteti, hogy valami előtt állok.
– Melyik konyha ételeit részesíted előnyben?
– Vevő vagyok mindenféle különlegességre, legyen az kínai, indiai, thai vagy egyéb. Ha van valami furcsaság, egzotikus, akkor azt nem hagyom ki. Ettem már japán ételt New Yorkban is, de a hazai pörköltet sem vetem meg. Otthon nagyon jó konyhán nőttem fel, a mamám szerb ételeket főz mind a mai napig. Főként a régebbi, „bulizós„ időszakban, amikor a szülői házban laktam, szinte minden hétvégén összejött a társaság, a mamám pedig rendületlenül főzött. Mindenki megkóstolta a különféle ételeket, és borzasztóan jó híre volt a „lakásnak". A házban egy étterem is volt, s persze jöttek az összehasonlítgatások, hogy a a harmadik emeleti konyha mennyivel jobb. Elkényeztetetten jó főztökön nőttem fel, mégsem lettem válogatós, aki csak a mamája étkét tekinti az egyedül elfogadhatónak. Sőt, a paradicsomos káposztát csak a menzán szerettem!
– Milyen nyelven beszéltek egymással a családban?
– Magyarul és szerbül vegyesen. A szüleimmel csak szerbül beszélünk, Dusánnal főként magyarul. Ha egy olyan újságot tartanék a kezemben, amelynek az egyik sora magyarul lenne, a másik pedig szerbül, azt hiszem gond nélkül el tudnám olvasni.
– Ha jól tudom lemezetek jelenik meg a közeljövőben.
– Igen. Tizenegy új dal szerepel rajta. Presser Gábor írta az összes zenét és Dusán a szövegeket. Október 18-án jön ki hivatalosan, ezt majd egy tavaszi turné követi. Azért ekkora időközzel, hogy ezeket se kelljen „sose-hallott" dalokként játszanunk. Végül pedig 2000. május 6-án lesz a nagykoncert a Sportcsarnokban.
Ennyi. Ajánlom mindenkinek, aki még sose hallgatott meg egy Zorán számot teljesen, hogy tegye meg. Menjen el a koncertekre, mert valóban fantasztikus érzés ott ülni a teremben, és a bárszéken ülő, fehér inges, megnyugtató hangú Zoránnal együtt érezni és énekelni. (És talán majd egyszer Ti ültök a kocsiban a piros lámpánál...)

•	Nyomtatóbarát változat