Tulajdonképpen nem akartam, mégis azzal kell kezdenem, hogy ifjúságom idején volt ugye az Illés meg a Metró, amely két együttes bevezette a magyar pop(ular) zenét. A fiatalokat szinte az jellemezte akkoriban, hogy melyik zenekar „rajongói„. Magam elég korán észrevettem Szörényiék népies vonzódását, Zoránék urbánusabb szövegeit, hangzásait, természetesen attól kezdve, hogy kizárólag saját szerzeményekkel léptek fel az angol dallamok és szövegek után. A baráti körömet nem megosztotta, hanem inkább megerősítette barátságunkat a mindkét társaság zenéjének szeretete; fiataloknak olyanok voltunk, hogy egyként elfogadtuk a magyar és a nemzetközi urbánus gondolatokat. Ezért szerettük a pol-beatet is, persze azt mi döntöttük el magunkban, hogy mit fogadunk el haladónak (a pol-beat haladó politikai tartalmú szöveg beat hangszerelésű zenével – mondja „a Bakos"). Sorolhatnám mindkét zenei alakulat híressé vált nótáit, beszélhetnék a zenekarok személyi változásairól – ezek minden esetben erősítették az előbb említett irányultságukat –, írhatnék Szörényi-Bródy rock-operáiról, a Fonográfról – akkor az LGT-ről, a Presser-musicalekről is kellene, és ezek a dolgok már szétfeszítenék a műfaj (lemezbemutatás) és a terjedelem korlátait.
A műfajhoz azért hozzátartozik: a két zenésztársaság némely tagja a szólókarriert választotta – közéjük tartozik talán legrégebben Zorán, aki más és más zeneszerzők dalait énekelte általában testvére szövegeivel. Ugyanígy tett Presser Gábor is (már ami a szólóéneket illeti), aki két önálló lemezt is kiadott. Most egymásra talált a nagy trió: Presser dallamait (az ő hangszerelésével és zenei közreműködésével) Dusán szövegeit énekli Zorán. És magamnak óhajtanék hízelegni azzal a feltételezéssel, hogy nemcsak én, hanem korosztályom tagjai is magukénak érzik a hármuk produkcióját – nem beszélve természetesen a „nagyfogyasztó" fiatalabbakról. Következik a természetszerű kérdés, hogy korosztályom miért is?
Hát mert ez a második lemeze Zoránnak (az első Az élet dolgai volt), amely pol-beat, azaz politizál, persze amúgy szordínóval. Ahogy már az én korosztályom is többségében azt teszi: dohog, morog, mint a bolhás kutya, nem leli a helyét ebben a fenenagy demokráciában lassan tíz éve, amit inkább vél plutokráciának. És tessék nekem elhinni: ez nem kommunista, nem nyilaskeresztes hátterű blabla. Ez egyértelmű és jellemző lecsúszottságunkból következik, amiről az a gondolatunk, hogy nem ezt érdemeltük (volna). Kérem, győzzön meg valaki, hogy – az akkor megkívántnál, sőt eltűrtnél(!) többet teljesítvén – egy munkás élet után természetes, hogy filléres (hol vannak már a fillérek!) gondjai lehetnek nagyon-nagyon sokunknak. Európa közepén. Legalábbis Közép-Európa keleti végén. Vagy Európa felé haladva – erről szól vajon a lemez záródala, A hídon? Az a híd Európa és közöttünk feszül? „Én ezt láttam már, láttam a hídon„ – énekli Zorán. Igen: könyvben olvastuk, filmen láttuk, hogy „A híd túl messze van„ – és folyamatosan dörögnek a fegyverek a könyvben, a filmen, az életünkben – a háborúkban, ‘56-ban, a Balkánon, Zorán dalában, ahol „Égnek ront az élet-halál gép”... Meg ami orrunk is, bizony: „A színfalak mögött/ Az orrom eltörött/ Mert belestem, hogy mi zajlik a színfalak mögött"
Hát igen: álmodhatunk, mert álmodni tán szabad, közben meg a mindig hátuk mögé mutogató kormányok kezéből mindig kicsúszik a gyeplő, és
Mikor valóra vált az álmunk
Az elménk fénye kigyúlt
És valóra vált az álmunk
A cég is jól beindult
De már ott volt és kérte a részét
A rabló, a pandúr, a csősz
A hatóság s a többi jó ismerős
Mikor valóra vált az álmunk
A szemünk tágra nyílt
S úgy örültünk, hogy majdnem mindenki sírt
Hát akkor? – Álljon be, akinek nem tetszik a rendszer, álljon csak be kálvinistának (ha nem az), mert az ő jelszavuk, hogy post tenebras lux, ami annyit tesz magyarul, hogy ha tévelyeg is a lélek, de magába száll majd. Költői fordításban. Mert mindközönségesen csak annyit tesz, hogy „sötétség után világosság".
Akinek sikerül, megéli.

•	Nyomtatóbarát változat