Furcsán néz ki a lemezpolcunk: Még ott vannak rajta a régi nagylemezek, LP-k, amiket majd kidob a gyerekünk, vagy az unokánk, s már ott sorakoznak a CD-k. Némelyik album két példányban is megvan, hisz a legjobb felvételek CD-n is megjelennek. Nézzük a két lemezt egymás mellett, eltűnődünk az idő változásán, némileg szomorúak leszünk, feltesszük az albumot – a CD- változatot persze – és tovább tűnődünk, hogyan módosította az idő a dalokat. Zorán Tizenegy dal című albuma először 1982-ben jelent meg. Azt a kifejezést sem ismertük még, hogy compact disc, azt sem, hogy rendszerváltás. Ne várd a májust, énekelte Bródy szövegét Zorán, s mi tudtuk, hogy nem egy meteorológiai témájú dalt hallunk, de nem szóltunk senkinek, összekacsintottunk az előadóval, legalább ennyi örömünk legyen, ha május nem is lesz. Mi ma a május? Talán egy ország, amiben lehet élni. Várjuk? Nem várjuk? Sed non est pax. De nincs béke, mondja egy másik szám, hát nincs, épp Zorán egykori szülőhazájában, ha ez a fogalom használható itt, dúlt a háború. Felettünk suhantak kecsesen a NATO gépei, és az újságok – ma már nincs cenzúra –, naponta több oldalon számoltak be a veszteségekről vagy eredményekről. A kettő megkülönböztethetetlen. Efölötti bánatunkat csak ugyanazon lapszám kis színesei oldják, egy francia házaspár finom samponnal fürdetett egy disznót. A globális abszurd korában élünk... Vigaszként igazából csak az ilyenfajta lemezek szolgálnak és az, ha a színházban foghatjuk valaki kezét. Ebben az országban Anonymus óta szinte lehetetlen hiteles értelmiségi magatartást élni, Zoránnak sikerült. Hallgatjuk őt, közben, nyár közepén készülünk a hosszú télre. Vele könnyebb kibírni.

•	Nyomtatóbarát változat