Sztevanovity Zorán több mint három évtizede tartó legendája a hatvanas években kezdődött. A Metró együttes alapító tagja Belgrádban született, és amikor 1969-ben a Fehér sziklák című dalával részt vett a táncdalfesztiválon, végérvényesen szívébe zárta a magyar közönség.

– Szeretsz utazni?
– Nem. Annyit utazom, hogy különösebben nem vonz.
– Mondjuk, csak úgy kikapcsolódásból?
– Úgy igen.
– Hová?
– Kimondottan délre. Kedvenc helyem Hvar szigete. De szívesen megyek bárhová, ahol mediterrán az éghajlat és a hangulat.
– Romantikus vagy, amilyenek a dalaid is?
– Nem merem azt mondani, hogy romantikus típus vagyok, de azt sem, hogy ne lenne hajlamom a romantikára. Ez nem ilyen egyszerű. Elérzékenyülni, szentimentális hangulatba kerülni az ember csak bizonyos helyzetekben képes, és az is rövid ideig, mondhatni pillanatokig tart. Sok mindennek kell összejönni... Ha összejön, engem is meg tud érinteni a pillanat varázsa.
– Életkortól függ?
– Fiatalabb korban több az alkalom: szerelemről, érzelmekről szól az élet. Nekem ez már nem igazán központi kérdés. Mindenesetre az erre való érzékenység nem múlik el. Dusán, a testvérem is nyilván így van ezzel, azért ír időnként romantikus szövegeket, és tudja, amennyiben én nem igazán érezném át, akkor nem is énekelném el. Legalábbis rosszul állna.
– Ugyanakkor tőled, mint mediterrán születésűtől, kirobbanó temperamentumot várna el az ember. Hogy van ez?
– Tartozom annyival a környezetemnek, hogy uralkodok magamon. Úgy érzem, ha nyilvánosan kiadnám és felfedném ezt az énemet, védtelenebbé válnék. Kimutatom az érzelmeimet, csak nem mindenkor és nem mindenkinek.
– Ez magántörténet. Ám amikor a színpadon szívhez szólóan énekelsz, akkor is érződik az előadásodban némi visszafogottság.
– Az érzelmi töltést a szöveg hordozza, nem hiszem, hogy az előadást színészkedéssel kellene megtoldanom, vagy indulati kitörésekkel fűszereznem. Azt hiszem, a színpadon sem vagyok más, mint a magánéletben.

•	Nyomtatóbarát változat