A művész, a zseniális fegyverhordozó és a három hangszer. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy október 26-án este lázba hozza a szombathelyi MMIK zsúfolásig megtelt színháztermét. Az első pillanatok furcsa döbbenetben teltek, hiszen a megszokott zenész-kavalkád helyett „csak„ Zorán, három vokalistája és az elmaradhatatlan Sipeki Zoltán foglalt helyet a színpadon. A hangulat azonban abban a pillanatban oldódni kezdett, amikor – pár percnyi prózai bevezető után – az öt ember a húrok és az ütőhangszerek közé csapott. A megszólaló dalok kitűnően keretbe foglalták az új lemezzel jelentkező zenész életművét, hiszen az ”örök" Apám hitte mellett, szinte minden korszakából hallhattunk egy-egy ismerős dallamot. De azok sem csalódhattak, akik kívülről fújják már Presser, Sipeki és mások zenéit Dusán szövegeivel, hiszen a dalok között volt olyan, amit már régen nem hallottunk. A hangzás – természetesen – tökéletes volt, akárcsak a koncert felépítettsége, melynek befejezésekor a három ráadás szám után a közönség még egyszer a színpadra tapsolta kis csapatunkat a Volt egy tánc erejéig.
S hogy milyen ember is Sztevanovity Zorán, amikor nem a zene nyelvén szól hozzánk? Erre kerestem választ pár perccel a koncert előtt, a még üres nézőtéren egy rövid beszélgetés alkalmával.
– Az előző albuma, mely az 1997 címet viseli, meglehetősen szomorú hangulatú volt, az akkoriban önnel történt események miatt. Ehhez képest a tavasszal megjelent, Az ablak mellett már sokkal vidámabb hangvételű. Valóban vidámabb Zorán manapság?
– Úgy érzem, ha mindezt nem is lehet vidámságnak nevezni, de minden esetre valamelyest oldottabb hangvételű. Ebben az albumban van egyfajta késztetés, hogy az ember kicsit eltávolodjon azoktól a gondoktól, problémáktól, melyek az 1997-nél jelen voltak. Az élet megy tovább! Az ember megpróbálja kicsit megrázni magát, valószínűleg ez érződik a mostani lemezben is.
– Köztudott, hogy profi zenészekkel játszik, akik a turnéi során is kísérik. Egy-egy ilyen koncertre való felkészülés könnyedebb hangvételű, vagy igazi kemény munkának minősül inkább?
– Mind a kettő együtt van, mivel egyik sem zárja ki a másikat. Mindenki tudja, hogy mi a dolga, ezért erről nem kell különösebben beszélnünk. Mindenki ösztönösen, belülről jövő késztetésből adja magából a lehetséges legtöbbet, ennyiben tehát komolynak tekinthető a felkészülés. Ugyanakkor a próbák nagyon jó hangulatúak szoktak lenni. Nagyon is szeretünk nekiállni egy-egy próbaidőszaknak, és ugyanígy szeretjük a turnékat is. Persze meg kellene kérdezni a többieket is, hiszen én csak a saját, lelki élményeimmel kapcsoltban tudok beszélni, de mi már többször beszéltünk arról, hogy szeretjük egymást, és gyakran kívánjuk is, hogy jöjjön egy turné.
– Sokan tudják, hogy dalainak szövegét öccse írja. A 30 éves jubileum alkalmából kiadott könyvben Dusán így ír kettőjük kapcsolatáról: „A rádió 8-as stúdiójában olvassa a következő dal szövegét. Beleköt a második sorba. A kedvenc sorom (természetesen). Kéri, hogy magyarázzam el. Szöveget soha nem magyarázok. Írok egy másikat. Nem akarja. Bemegy a mikrofonhoz és elénekli. Mintha neki is ez lenne a kedvenc sora. Mintha ő találta volna ki." Felmerül hát a kérdés, mennyire lehet a két személyiséget összeegyeztetni, mennyire Zorán Dusán és mennyire Dusán Zorán?
– Nagyon nehéz lenne ezt valamilyen százalékban kifejezni. Szerencsém, hogy testvérem írja a szövegeimet, mivel még annyit sem kell magyarázni, mint az egyébként nagyon jó összhangban lévő szerzőpárosoknál. Nyilvánvalóan emiatt sokkal több dologra tud ő ráérezni, anélkül, hogy ezekről beszélgetni kellene. És persze benne vagyok minden szövegben én is, mert Dusán úgy ír, hogy közben maga elé képzeli, ahogy én azt eléneklem. Azt pedig a szerzők tudják a legjobban, hogy akár színdarabról, akár operáról, vagy bármilyen más műfajról van szó, ha megvan, akinek a szöveg készül, akkor biztos jobban rá lesz „igazítva", mintha csak általában írnak egy darabot. Ugyanígy van ez nálunk is. Persze mivel Dusán írja, néha jobban, néha kevésbé ő is részese, ami attól függ, milyen ihletettségű az adott szöveg. Mondjuk, valamilyen konkrét élményből indul ki, vagy éppen az én élményemből, ahogy az az 1997 című albumnál is történt.
– Végezetül azt kérdezném meg, hogy miben hinne Zorán apja 2000 októberében, ha még mindig élne?
– Hála Istennek él az apám! A dal címe – Apám hitte – már az én születésem idején múlt idő volt, hiszen az ő fiatalságáról, az ő múltjáról szól.
– Akkor viszont adódik a kérdés: Miben hisz ma Zorán? Mi az, ami meghatározza az életét, és mit képzel el a jövőre?
– Ami azt illeti, nem vagyok túl optimista. Azt érzem, hogy egyre inkább keményedik az élet. Egyre magasabb színvonalú feltételeknek kell megfelelnie mindenkinek. Aki elvégzi az egyetemet, annak ugyanúgy szembesülnie kell ezzel, mint aki vállalkozó lesz, vagy az élet más szféráiban próbál érvényesülni. A verseny éleződik, s mivel egy átmeneti időszakot élünk meg, amiben még az utánunk következő néhány generáció is benne lesz, a verseny úgy rendeződik át, hogy bizony ennek nagyon sok vesztese lesz. Nekem egy tizenéves lányom van, és úgy érzem, sok mindenre fel kell készítenem ahhoz, hogy talpon tudjon maradni, teljes értékű ember legyen. S mindezt úgy kell tennem, hogy közben ne tápláljak belé semmilyen negatív előítéletet, ami szintén megnehezítené az életét. Szóval itt egy komoly „egyensúly-játék" zajlik, hogy legyen felkészülve, ugyanakkor legyen nyitott arra, ami várja még az életben.

•	Nyomtatóbarát változat