Több mint három évtizede van a pályán, s ezalatt milliók nőttek fel a dalain. Idén Arany Zsiráf-díjat kapott az életművéért. Május másodikán megtartja negyedik önálló Budapest Sportcsarnok-beli koncertjét. Előtte és utána vidéken turnézik; a rengeteg fellépés miatt kevesebb ideje jut az olvasásra. Lányával, Szandrával is kevesebbet tud foglalkozni, mint általában. Pedig különösen bensőséges kapcsolat fűzi a tizennégy éves kislányhoz, akit felesége korai halála óta egyedül nevel.

– Látom, a dolgozószobájában számítógép uralja a terepet.
– Jó pár éve használom s ma már biztos vagyok benne, hogy számítógép nélkül sokkal nehezebb lenne az életem. Műegyetemista tanulmányaim talán a segítségemre voltak abban, hogy megbarátkoztam a géppel. Az elektronikával való kapcsolatomnak a háztartásban is jó hasznát veszem.
– Ez azt jelenti, hogy például a videót is be tudja programozni?
– Persze. Miért csodálkozik? A nők szokták csinálni? Ja, ezt nem tudtam... Elképzelhető, ha egy férfinak kiesik a látóköréből a téma, akkor nem lehet rávenni, hogy megpróbálja. De az én életembe természetesen jöttek ezek a dolgok. A számítógép is.
– Miért találta ki, hogy az interneten követni lehessen egyik dalának alakulását születésétől a végleges változatig?
– Sokszor sokan kérdezték, hogyan születnek a dalok, mi történik velük a stúdióban, hogyan alakul a hangszerelés, milyen sorrendben vesszük föl a hangszereket? Tavaly augusztusban kezdtük az 1997 című lemezem felvételét, és gondoltam, itt az alkalom, hogy közhírré tegyem, hogyan alakul egy szám élete. Az „embrionális" állapotban lévő dalt föltettem az internetre, s ettől a fázistól kezdve egészen az utolsó, stúdióbeli rájátszásokig követhető volt az alakulása.
– Sokan voltak kíváncsiak a folyamatra?
– Megdöbbentően sokan. Legtöbbjük persze Magyarországról kísérte figyelemmel a dal alakulását, ám Malajziától Kanadáig rengetegen érdeklődtek.
– Ön is száguldozik időnként az interneten, csak úgy szórakozásból, kíváncsiságból?
– Nem, mert nincs rá időm. Az igazat megvallva, időpocsékolásnak tartanám, mert szinte állandóan időzavarban vagyok, főleg a próbák és a turné idején. A turnét majd lazább időszak követi, amikor nem csörög állandóan a telefon, amikor egy kis levegőhöz juthatok. De hosszú távon ez a laza periódus sem lenne jó.
– Volt már része ilyenben?
– Olyan még nem fordult elő, hogy sokáig ne hívjanak fellépni. Szerencsére ideiglenesen sem felejtettek el. A színpad egyébként rövidebb kihagyás után is rettenetesen hiányzik még akkor is, ha biztosan tudom, mikor lépek fel legközelebb. Olyan ez mint a labdajátékosok labdaéhsége.
– A május BS-koncert „bemelegítése" a mostani turné?
– Igen, nagy berendezéssel, hét zenésszel és két vokalista lánnyal járjuk az országot. A BS után, májusban indul még egy turné, amelynek keretében csökkentett létszámú zenekarral elmegyünk néhány helyre, ahol a nagy műsort nem tudták volna fogadni.
– Egyszer láttam olyan fellépésen, ahol a zene magnóról szólt, csak a gitár és az ének volt élő. Úgy tűnt, nem érezte igazán jól magát a technika miatt.
– Ezek kényszerhelyzetek, amikor arra sincs lehetőség, hogy néhány zenészt és nagyobb berendezést vigyek a helyszínre. Az utóbbi években szinte egyáltalán nem volt efféle előadásom, pedig ennek is van előnye: eljuthat a zeném olyan kis helyekre, piciny falvakba is, ahol nem nyílik arra lehetőség, hogy zenekarral lépjek fel.
– Újabb dalai mellett rendszeresen eljátssza régi, nagy slágereit. Nem szeretné néha kihagyni a repertoárból ezeket? Mi történne, ha kimaradna például az Apám hitte című dal?
– Kern Andrissal beszélgettünk arról, hogy azt a tréfáját, amelyben a kivehető ajtajú, NDK-turmixgép szerepel, mindig kérik, szinte követelik a nézők az önálló estjein, fellépésein. A közönség nem unja – neki talán már unalmas lehet ennyi idő után. De valamiféle felsőbbrendű gőg van abban, ha az előadó elzárkózik attól, hogy előadja azt, amit a közönség szeret. Nem mondhatja, hogy „ezt nem adom oda!", mert nagyfokú udvariatlanság lenne. Én már régen tudom, ezek a dalok nem olyanok, hogy bárhol, bármikor kihagyhatók lennének a műsorból. És nem is unjuk annyira, mert évente általában egy turné van, körülbelül húsz előadással, tehát nem kell az év minden napján eljátszanunk a dalokat.
– Mi vár önre a májusi turné után?
– Kitaláljuk a lányommal, hová menjünk nyaralni. Természetesen itthon is rengeteg feladat vár. A teendőim megtöltenek jó néhány listát. Saját magam és mások számra is dalokat kellene írnom, de az olvasásban is rengeteg a restanciám, ráadásul a lakásban is lenne mit csinálnom, és tovább már nem halogathatom ezeket a teendőket.
– Ki vigyáz a lányára a turné idején?
– Szegény eléggé megsínyli ezt az időszakot, hiszen alig látjuk egymást. A szüleimnél alszik, vagy idejön hozzánk valaki, aki vigyáz rá. Nem szívesen hagyom egyedül.
– Hat-hét évvel ezelőtt láttam egy fényképet kettejükről: látszott, hogy különlegesen mély a kapcsolatuk.
– Szandra azóta már tizennégy éves nagylány lett, és kezd nővé válni. Ettől függetlenül ugyanúgy féltem, mint amikor még kicsi volt. Igaz, a szüleim is ilyenek: a gyerekeik ma már középkorú férfiak, mégis féltenek bennünket, s nekik már csak gyerekek maradunk.
– Megpróbálja azért felnőttként kezelni Szandrát?
– Sokszor túlzottan, máskor pedig nem eléggé. Bizonyos elvárásaim túlzottak vele szemben, ám máskor ő szól: vegyem észre, hogy már nem gyerek! Kettős a játék, hiszen ő próbálkozik, hogy tágítsa a határokat, én pedig kicsit még nem engedném...
– És ha megjelennek körülötte a fiúk?
– Felkészültem a legrosszabbra! A tréfát félretéve az új lemezemen az Ő az című dalban Dusán nagyon szépen megfogalmazta ezt a problematikát lévén az ő lánya is hasonló korú, mint Szandra. Egykoron, fiatal zenészként eléggé viharos időszakokat éltem meg, és sajnos jól tudom, milyenek a fiúk... Az élet visszaüt: lány-gyerekre vágytam, és most féltem őt a fiúktól.
– Szandra kritikus önnel szemben?
– Nagyon. Megpróbálom megemészteni a kritikáit. Nem esik jól, ha azt mondja egyik dalomra, hogy nem tetszik neki, de elfogadom a véleményét. Szerencsére nem technorajongó, hanem inkább az igényes zenét, a Loksit, a Beatlest szereti. Az én zenémet magától kezdte el hallgatni, sosem mondtam neki, hogy na, kislányom, ezt hallgasd!
– Járnak társaságba?
– Szandra társasági lény, sok barátnője van, s néha egy-két barátnője nálunk alszik. Néha elviszem az én társaságomba, de ez egyre nehezebb, hiszen inkább a vele egykorúakkal érzi jól magát. Én sok emberrel tartok jó kapcsolatot; ezek – talán nem túlzás – életre szóló barátságok, amelyek nem visel meg néhány hónap szünet. Mindnyájunknak sok a munkája, ez nehezíti a találkozásokat, de hónapok, sőt évek múltán is ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol annak idején abbahagytuk. A napi kapcsolat nekem kissé nehezen megy. Többféle társaságom van. Lányom hat évig járt a Rogers iskolába. A szülő gárdából jó páran barátokká váltunk, havonta egyszer összejövünk. Annak ellenére, hogy a gyerekek már gimnazisták. Gyerekkori barátságokat is őrzök, s a szakmából is többeket tudhatok barátomnak.
– Figyel arra, hogy a barátok jegyet kapjanak a nagy koncertjeire?
– Persze. Listát is vezetek róluk, nehogy valakit kifelejtsek. Már az idei BS-listát is beírtam a számítógépembe. Jegyzem a barátaim születésnapját is, névnapokat viszont nem ünnepelek. Elmondhatom, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy néhány évvel ezelőtt a naptári reform időszakában felhívtak és megkérdezték, mikor van a születésnapom. Kiderült, addigra annyi gyermek kapta a Zorán utónevet, hogy szükségesnek tartották a Zorán névnap hazai naptárba való bevezetését, és ezt a születésnapomra tették. Azóta van névnapom – bár nem ünneplem...
– Játszunk el gondolatban azzal, hogy május másodikán kimegy a BS színpadára és telt ház ünnepli. Mit érez? Kirázza a hideg?
– A lányom szerint ez valóban „borzongatós" érzés lehet. Addig drukk van bennem, amíg felmegyek a lépcsőkön a színpadra. A lépcsőn még meg lehet állni pár másodpercre, de a színpadról már nem lehet visszafordulni. A kocka el van vetve. Ettől kezdve néhány percnek el kell telnie, amíg bemelegszik a buli.
– Soha nem félt, hogy nem fogynak el a jegyek?
– Dehogynem, minden alkalommal, hiszen nem mindegy, hogy megy ki az ember a színpadra: zsúfolt a terem, vagy még befért volna jó néhány néző... Önmagában merész vállalkozás, hogy az ember kiáll a sportcsarnok színpadára és feltételezni meri, több ezer néző figyelmét le tudja kötni több mint két órán keresztül. Ebben sokszor nem is merek belegondolni. Ennek a játszmának iszonyú a tétje. Egy négyszáz fős teremben szinte minden egyes nézővel kapcsolatba lehet lépni, mondhatnám, ott magunk között vagyunk. De a tízezres közönség már megfoghatatlan, kissé szimbolikus jelentőségű. Ott rengeteg ember érzése, érzelme keveredik, s valamiféle sugárzás árad felém
– Lehet akkor, ott fent privát gondolata?
– Például?
– Például, hogy fáradt, éhes, szomorú, vagy megfázott és tüsszenteni kellene.
– Régi törvény, hogy a színpadon elmúlik a nátha, az éhség, a bánat és minden más. A testiek hatnak a lelkiekre, ám a lelki tényezők is visszahatnak a testi dolgokra, s ilyenkor minden blokkolódik, ami normális körülmények között nincs gátlás alatt. Jó értelembe véve blokkolódik a magánemberi szféra.
– És ha szívéhez közel álló ember is jelen van a közönség soraiban?
– Mindig érzem, ha olyasvalaki van a térben, aki különösen fontos számomra. Ez rányomja a bélyegét a koncertre. És akkor minden jobb lesz: az ének, a zene, a hangulat.
– Van előérzete a koncerttel kapcsolatban?
– Az eddigi vidéki előadások során mindenütt telt ház volt, pótszékekkel, Megdöbbentem, hogy akadtak emberek, akik képesek voltak állójegyet venni a Zorán-koncertre. Szegedi rádiósok mesélték, hogy az egyik helyi lapban kétségbeesett hirdetés jelent meg, feladója tudatta, hogy bármilyen áron jegyet venne a koncertemre. Ez nagyon jó érzés. Talán mondhatom, hogy jók az előjelek, és ismét megtelik olyan emberekkel a Budapest Sportcsarnok, akik szeretik a zenémet és kíváncsiak rám.

•	Nyomtatóbarát változat