A Live Aid tavalyi sikere után s nyomán decemberben hazánkban is két nagy sikerű koncertet rendeztek az afrikai éhezők javára a Budapest Sportcsarnokban, telt házak előtt. Talán ez volt a legnagyobb s leglátványosabb összefogása a magyar popzenészeknek azzal a céllal, hogy a bevétellel hozzájáruljanak a világ egyik akut problémájának megoldásához. A koncert egyik szervezője Zorán Sztevanovity, aki már a hatvanas évek eleje óta ismert és népszerű. Vele beszélgettünk a koncertről, arról, mit tehet ma egy magyar zenész a világért, a békéért.

– John Lennon, aki életének utolsó éveiben igen aktívan fellépett a békéért, s baloldali állásfoglalásairól volt híres, egyik utolsó interjújában meglehetősen lekicsinylette az ilyen nagyszabású koncerteket, kétségbe vonva eredményüket. Mi erről a véleménye?
– Nyilván élményei alapján volt ez a véleménye. A két magyarországi koncertről is azt mondták sokan; utánérzése a londoni Live Aid-nek. Én ezt teljesen mellékesnek tartom. Semmi mást nem tettünk, mint megfogadtuk az ottani felhívást, amely arra kérte a világ popzenészeit, fogjanak össze az afrikai éhezőkért. S pénz az is, ha csak néhány millió forinttal tudunk segíteni. Ha pedig a gondolat megszületett bennünk, akkor már csak a lelkiismeretünk megnyugtatására is meg kellett rendeznünk ezt a két koncertet. Viszont tény, hogy bizonyos mértékig csalódást keltett bennünk a koncertek visszhangja. A zenészek teljesítményét lehet ugyan bírálni, de az egész rendezvényhez csak jóindulattal szabad közelíteni. Olvasva a visszhangokat az ember hajlamos elfogadni, hogy ellendrukker ország lettünk, s ritkán akad olyan ügy, amelynek ne lennének ellenfelei. Képtelenségnek tartom, hogy ez az akció is azzal érjen véget, hogy a szervezők azt mondják: soha többé nem kezdek ilyesmibe.
– Az ellendrukkerek véleménye szerint az összegyűjtött pénznek itthon is meglett volna a helye...
– Ez egy életet mentő akció volt Évente negyvenezer gyerek hal éhen Afrikában, s ezt nincs milyen gonddal összehasonlítani itthon. Ami tény: a segítség el fog jutni azokhoz, akiknek életbevágóan fontos, egy kétmilliós szállítmány már el is indult. Mindent összevetve ötmillió forintos tiszta bevételre számítunk a lemezeladások és a tombola után. A magam részéről hiszek ebben az ügyben is, hiszek abban, hogy lehet segíteni, bár azt is tudom, hogy az egész probléma nem oldható meg az ilyen gyorssegélyekkel. Hosszú távon nem segít az élelmiszersegély, bár amit mi küldünk, az nyilván nagyon fontos volt
– Ha az ember a pályáját figyeli, egy nagyon határozott ívet fedez fel dalaiban, dalszövegeiben. Már elnézést, de a hajdani Metro-klubos, semmitmondó slágerektől olyan dalokig jutott el, amelyek a kor legégetőbb gondjait is érintik. Erre a fejlődésre csak néhányan voltak képesek a hatvanas évek ismert rocksztárjai közül. Az Ön esetében mi ennek a magyarázata?
– Fokozatosan rájöttem arra, hogy ennek a műfajnak sokkal nagyobb hatása van, mint amit korábban gondoltam volna. Hogy mitől, az még nincs felderítve, de tény: a közönség egy az egyben veszi le a szövegeket a színpadról. Így aztán, amit énekelünk, annak óriási mozgósító ereje van. Éppen ezért óvatosan, nagy felelősséggel kell bánnunk a szavakkal. Kiderült, hogy ez a műfaj nem csak szórakoztatás, ahogy indult. Az utóbbi hat-nyolc évben megbizonyosodtam arról, hogy a popzene funkciója meglehetősen nagy társadalmi tartalommal gazdagodott, s nem lehet csak úgy a „levegőbe beszélni", azaz énekelni. Mert ami a szövegekben elhangzik, azért vállalni kell a felelősséget. A Hétre ma várom a Nemzetinél – ezt azért nem volt nehéz vállalni. A mi műfajunk persze háromperces, de megvannak a saját lehetőségei a véleményalkotásra, arra, hogy koncentrálva megjelenítse az életet, annak gondjait, ha az általános tapasztalatot megfelelően sűríteni tudja. Ez a zene közvetlenül tud hatni a hallgatóra.
– Dalaiban gyakran feltűnik a béke gondolata. Tudatos vállalás ez?
– Szerintem az a döntő a békemozgalommal kapcsolatban, hogy mennyire hatásos. Mert a béke nem csak annyit jelent, hogy a háborútól megóvjuk a világot, hanem azt is, hogy tartósan megőrizzük a békét. S mit lehet ezért tenni, ha valaki tenni akar? Belép a békemozgalomba, gyűlésekre jár, felszólal? De akkor még mindig nem tudom lemérni a hatását annak, amit tesz. Itt kapcsolódik a kérdéshez a popzene, amelynek általános felelősségében helyet kell hogy kapjon a békéért érzett felelősség is. Én mint zenész csak annyit tudok mondani: attól, hogy néhány nóta a békéről szól, még nem változik meg a politika. De arra talán elég a néhány dal, hogy az embereket hangulatilag elmozdítsam a holtpontról. S mi más a művészet szerepe, ha nem éppen az érzelmi mozgósítás, hogy a politikai tespedtségből kimozdítsuk az embereket, hogy legyen véleményük a világról, s ennek hangot is adjanak. S ebben már nagyon is sokat tudunk tenni.
– Nem áll túlzottan egyedül ezzel a véleményével a zenészek között?
– Ami az elvi állásfoglalást illeti, csak a két decemberi koncert népes szereplőgárdájára utalhatok válaszként. De az is igaz, hogy sokan „csak" zenészek, mindenféle pejoratív értelem nélkül. S vannak irányzatok, zenekarok, amelyeknek nem feladatuk, s nem is lehet feladatuk, hogy nyíltan politizáljanak. A szórakoztató zene funkciója más. Hiba lenne, ha valamiféle általános igényként követelnénk meg – mint ahogy nagyon sokan ezt teszik – a popzenekaroktól, hogy zenéjükben ilyen szempontokat érvényesítenek. Akinek van mondanivalója a békéről, a világból, az adjon hangot ennek a nézetének.

•	Nyomtatóbarát változat