Kertes bérház, ugrásnyira a Moszkva tértől. Házigazdáink lakása eredetileg kétszoba-halos volt, szép négyzetméterszámmal és terasszal a kertre.

– A Bartók Béla úton nőttem fel, sokat jelent nekem az itteni csend és madárfütty. Reggelente, amikor kinyitom a szememet, még mindig rácsodálkozom: ma megint látom a fenyőmet. Nem mindenkinek adatok meg, hogy személyes viszonyban legyen egy fenyővel! A természetben élünk és – ami szintén nagyszerű – tíz percre a Vörösmarty tértől.
– Az új otthon a régi leányszobát vagy a legénylakást idézi? – kérdem.
– Pontosítok: Évának volt „leánylakása„, nekem csak „legényszobám”. Nem azért, de itt nem én voltam a fő-designer.
– Nem annyira bútort hoztam ide – kapcsolódik be Éva – mint inkább a régi otthonom levegőjét, a magam világát. Például a fonott bútor mániámat. Ez már sok kényelmetlenségbe sodort, de mostani választásunk szerencsés volt: a Skálában fellelt tonet stílusú ebédlőasztal fölér a könyökünkig – nem kis erény! – székeken lehet ülni, szóval nem kell feszengve, ölből kanalazni a levesünket. Kedves darabjaink, az ónémet komód és íróasztal, a Tűzoltó utcai bizományiból származnak.
A falon régvolt rokonok képei – némelyikük hímzőrámából átalakított keretből mélázik a mába. A konyhában, a befőttes üvegeken gusztusos textil kendőcskék. A falakon, a vázákban, mindenütt szárított virágok csokrai. Tipikus női apróságok! Éva saját és ollózott ötletei – s.k. kivitelben. „ezekből is látszik, hogy jó lóra tettem„ –… neveti el magát Zorán. Évának – joggal – ugyanez a véleménye vele kapcsolatban, mert férje nem csupán állólámpát tud összeütni, barkácstudománya nem csak a jó típusú, szellemes beosztású fürdőszobapolcig terjed – iparos szinten „mesterkedik”. Bizonyíték: a gardróbszekrény, ugyancsak s.k. kivitelben.
– Nem volt szívünk szekrényekkel telezsúfolni a teret, de a ruhák mind több gondot okoztak. Épp, amikor egy nagy szobát kettéválasztottunk, jött az isteni szikra: ide kell a gardrób! Nagyot sóhajtottunk és kiverettük a frissen felhúzott falat. Nekifogtam a tervezésnek és ekkor támadt az újabb ötlet: a szekrény maga legyen a válaszfal. Így mindkét szobából csak kis részt vesz el és még a tégla vastagságát is megnyerjük. Eddigi iparospályám csúcsteljesítménye ez a gardrób. Harmadába került, de nem ez a lényeg, hanem hogy benne van a kezem munkája. Szeretek ilyen tárgyak között élni. Máskép nézek rájuk – közöm van hozzájuk. Beléjük épülnek az emlékek is, például amikor átjártunk a falon, hetekig a szekrényen keresztül közlekedtünk a háló és a gyerek szobája között.
A gyerekszoba a képeken nem látszik. Nem akartuk megzavarni a kicsi evés utáni álmát, és egy ilyen korú baba mindig épp evés utáni álomban van. De amikor nem, akkor Walt Disney eredeti állatkái néznek rá poszterről, élükön Bambival, a kiságyban mesefigurás ágynemű takarja, a falakról a tapéta babái keresik a tekintetét. Szülei azt akarták, hogy amint elkezd nézelődni, lásson is valamit, s ha már lát, hát vidám, játékos világot. Egy pszichológus azt mondaná: ingergazdag környezet. A felnőttek hálószobája ennek éppen az ellenkezője, de szintén pszichológia-gyanús. Színekben szokatlanul szűkölködő. „Ez a nyugvás helye, legyen hát ingerekben szegény", valahogy e szerint rendezhették be – gondolom, és célzást is teszek rá.
– No ne. Nem vagyunk mi ilyen megalapozottan tudatosak – hárít nevetve Zorán. – Az ösztöneinkre hallgatunk inkább, talán azok ilyen „okosak". Ez esetben Éva ösztönei, mert a hálószoba – a nevezetes gardróbot kivéve –, az ő műve.
– Nincs ebben semmi lélektan, egyszerűen kedvelem a karakteres tapétát, innen a fekete-fehér apró virágos minta – magyarázza Éva. – És nagyon szerettem volna egy lányszobás hangulatú helyet a lakásban. Ahol férfi is él, ott hol lehet ezt megteremteni. A hálószobában. Megvarrtam a tapétához hasonló mintájú ágytakarót, a fodros lámpaernyőt, a párnákra régről mentett és az Ecserin vásárolt csipkét illesztettem. Az ágyvégre a kosárfonóknál akadtunk, a sötét háttér miatt fehérre festettük, hozzápasszítottuk egy régi ágyhoz és máris kész volt ez a „szokatlan" háló – ami egyébként nekünk nem az.
Felsír a gyerek, az apja megy csitítani, csak a dúdolása hallatszik. Amíg távol van, a konyhát mérjük fel. Úgy mondják, ez a nők birodalma, ezért megkap, amikor Éva elmondja, hogy mindkettőjük kedvenc helye.
– Én az étkezősarok vidám csíkosságát szeretem. Nagy, békebeli reggelizéseket és vacsorázásokat vezettünk be, mert általában ilyenkor látjuk egymást, ezért aztán ez fontos pontja a lakásnak, afféle találkahely. A konyha rendkívül célszerű berendezési módja viszont Zoránt dicséri. Itt minden kézre esik, és ezt mind ő találta ki. De volt egy egészen zseniális tervezői trükkje: a mosogatót az ablak elé tette. Én, aki utálok mosogatni, azt vettem észre, hogy ebben a környezetben nincs terhemre, Kibámészkodom az ablakon, nézem a fákat, a madarakat és szinte öröm a mosogatás.
Az altatódal hatásosnak bizonyult, a kicsi elcsitult. Apja így épp végszóra visszaérkezik.
– Az egész berendezkedésnél a praktikum volt a vezérelve – mondja, mintegy összegzésül. – Nem az öncélú, hanem a működésbeli esztétikum. Egyáltalán nem örülnék, ha valaki bejönne ide és azt mondaná: jaj, de gyönyörű! Aztán nem lelné a helyét. Jártam már olyan lakásban, ami a „mutogatásnak" készült: a falakon alabárdok, a sarokban lovagi páncél.. Én az ilyesmitől frászt kapok. Nem kedvelem, ha teleaggatják a lakást mutatós, de semmire nem szolgáló holmikkal.
– Igaz, én néha szívesen elmennék a haszontalan, ám szép tárgyak felé – jegyzi meg Éva –, de az alapvető dolgokban egyetértünk. Ha Zorán azt mondaná, hogy csak koloniál, vagy csak festett piros bútorok közt tud élni, én azt mondanám: brrr! – és ez nem csak a bútorról beszélne, hanem két elütő világról. De ő nem mond „festett pirosat„, én pedig nem mondok „brrr”-t.
S. k., vagyis „saját kezűleg„ – ez volt, ami a lakás jellemzőjeként nyomban eszembe jutott. Az, hogy meglátszik rajta: gazdái saját két kezükkel szerzik meg a „közünk van hozzá” jó érzését. Pontosabban – és ez még jobb érzés lehet – „négykezesben".



Együtt a család. A tonet étkezővel szépen harmonizál a hullámzó vonal, fonott lámpaernyő és a teret finoman lezáró képek sora.
Ez az első lakás, ahol valóban Zorán a házigazda – az első saját otthona. Amikor nem sokkal költözésük után náluk jártam, a ház ura mesterembernek álcázva mérkőzött a szép szál deszkával, a babát váró háziasszony pedig javában „hamupipőkézett". Ha nem is lencsét válogatott, de szorgosan öltögette a steppelt ágytakarót, a csipkével bolondított párnákat – a stafírungot. Lakásunk már volt, otthonunk még nem. Azóta fél év telt el...
A háziasszony egyik büszkesége ez a könyvespolc. Nem, mert olyan szép, hanem mert a családban mindenütt ócskának, használhatatlannak ormótlannak minősítették. Ők is tologatták egy darabig, keresték a helyét, hol alacsonynak, hol magasnak tűnt, amíg megszületett az ötlet: megemelve a falra erősíteni. Bevált. (Alatta barna lapradiátor)
A fehér-barna tónusú lakás üde foltja az ónémet íróasztalka „tokld stugete". A falon, a valódi régiségek között, hímzőrámából átalakított miniatűr képkeretek – Éva leleményei.
A családi reggelik és vacsorák színhelye ez a vidám sarok. A piros-fehér csíkozást jól „bolondítja", az azonos szín, ám más mintájú lámpaernyő, szíves csésze a csokorral. És itt egy külföldi lapból ollózott kedves ötlet: a gázcsövön függő szárított virágcsokrok sora. Szép és nem hervad el!
A konyhaablak amely – mint a ház asszonya mondja – örömtelivé teszi a mosogatást. A látványt szabadon hagyja a régi csipke keskeny sávja.
A lakáscsere után „felrobbantott", régi fürdőszoba utódja. Nem nagyméretű, de az egyik falat betöltő tükörben megkettőződik a saját készítésű fürdőszobapolc. Pedig szimplán sem kis teljesítmény egy zenésztől.
A szokatlan színvilágú, fekete-fehér, „lányszobás" hangulatú háló. A steppelt ágytakaró, az asztalterítő, a csipkedíszítésű párnák, a fodros lámpaernyő mind a háziasszony keze munkái.

•	Nyomtatóbarát változat