Többször temették és még többször ünnepelték. A csöndből többször kiszakadt új lélegzetvételekkel: új dalokkal, új szövegekkel. Hol komolyságát erősítette, hol humorát fűszerezte csöppnyi lírával, csöppnyi iróniával, és bár az idő sok mindent ráaggatott, faragott belőle, Zoránt megóvta intelligenciája. De mi az, ami újra és újra doppingolja, hajtja?

– Például a kudarc. Pillanatnyilag letör, de utána rögtön gyűjtöm az energiát, hogy bizonyítsak. Ha minden sikernél megállnék, hogy ünnepeljem magam: mi maradna a doppingoló feszültségből? Egyébként a rossz mindig inkább téma, mint a jó. A rosszról énekelünk, a rosszat figurázzuk, a rosszon nevetünk. A jóról hallgatunk, mert természetesnek tekintjük. Eltűnt az eposzok, a hősi énekek korszaka. De – legalábbis úgy érzem – minden rossz egy kicsit megtisztul, ha csupán beszélünk róla. Nemcsak katarzisteremtő ereje miatt, de hogy talán történik is valami.
– Történik?
– Kell, hogy történjen. Ezért érdekel minden: a gazdasági élettől a politikáig. És mert itt élünk, 1979-ben és Magyarországon. Minden innen indul el és ide kanyarodik vissza. A dalok is. A zene ma nem ugyanaz, mint régen. Nemcsak szórakoztató, de társadalmi szerepet tölt be. Arról énekelünk, hogyan éljünk, mire nyissuk a szemünket, mire helyezzük a fülünket. Ismerjük-e a múltunkat, apáink életét, a háborút? Tudjuk-e a jelent és jövőt, tudatosan élünk avagy sodródunk? A hetvenes évek könnyűzenéjében a legfontosabb, hogy közéleti zene. Beleszól a KISZ-taggyűlésbe és a generációs vitákba, öltözködésbe és kultúrába. Nemcsak megtisztulást ad, de magatartásmintát. Ez a szöveg nagykorúsága. A hatvanas években új szavakat teremtettünk, egyszerűsítettük a szeretlek, nem szeretleket, a kapcsolatok kifejezést, megszólítani a kedvest. A hetvenes évek megpróbál játszani a szavakkal s a szavak mögé-közé új értelmet lopni. Nemcsak nálunk. Mindenhol a világon. És mert a zene egyes ágazatai művészi színvonalat értek el, a szövegeknek fel kellett hozzájuk nőnie. A sokféle képlékeny zenei masszát a rá írott szó kezdte formába önteni.
– Mit jelent ez a szöveg a legérzékenyebbeknek, a tizennyolc éveseknek? Aki még mindent elhisz, s szó szerint képzel. Például azt, hogy „Ugye, mi jó barátok vagyunk?” Amikor talán nem is vagyunk olyan jó barátok...
– Ráéreznek a hangsúlyra. Vagy rákérdeznek. Nagyon sokszor hívnak klubdélutánokra, ahol mindig meglepődöm. Nem azt kérdezik, ki a felségem, mennyit keresek; de hogy készül a lemez, milyen a hangstúdió? Néha egész idő alatt egyetlen dalról beszélgetünk. Az Apám hitte sokuknak tetszik, és mind többet szeretnének tudni róla. Mert nemcsak az én apámról van szó, de sokunkéról. És mi az, hogy táguló világ? Fizikai, vagy politikai értelemben az? Információ? Hát az micsoda? Ha tehetem, visszakérdezek. Ki az, akit érdekel, és miért éppen ez érdekli? Néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy popénekest ne azért hívjanak, hogy énekeljen, hanem beszélgessen.
– Ez elsősorban jelentőségüket bizonyítja. De azt is, hogy a popzene néha művészetpótló. Űrt tölt be a modern irodalom és a fiatal közönség között.
– Arra gondol, hogy inkább meghallgatnak egy Cseh Tamás-számot, mint elolvasnak egy szabadverset?! Talán. De a popzenében sem mindenféle alkalmas az űr betöltésére. Nem is mindnek ez a feladata. Sokrétű a hetvenes évek könnyű muzsikája, felsorolni is nehéz. Kemény rock, diszkózene, punk, folk-beat, country-zene, versmegzenésítés... Megannyi nehéz könnyűzene. De nem lehet egy kalap alá vonni és összemérni egymással a műfajokat, a diszkózenétől elvárni, hogy gondolatokat ébresszen, a gondolatitól pedig, hogy táncolni lehessen rá. Mint az irodalomban. A regény többszálú összetett, gondolkoztató, a krimi cselekménycentrikus, feszültségével csak egy jó estét akar szerezni. Ezt sokan nem veszik tudomásul. Személyeskednek. Uszítanak. Azt mondják, ez a korosztály ezt szereti, az meg azt. Ez a réteg ezért rajong, az meg azért. Találkoztam már olyan tizenéves lánnyal, akinek két kedvence volt: a Zárai-Vámosi házaspár, meg a Piramis. Csak egy példa. Volt olyan buli, hogy előttem csupa kemény rock banda játszott, akik később szépen átvedlettek színházi közönséggé.
– Mégis. Elnézést, hogy emlékeztetem: nem tizenhat éves. Legtöbben már rögtön az érettségi után elfelejtjük a „lelkünket”. Hogyan érthetnénk meg később a szerelmi bánatot, az iskola utálatát, a tanár packázásait?!
– Felnőtt velünk egy generáció. Lassan már az ő szüleik, nagyszüleik is ezt a zenét szeretik. Körülveszi és behálózza őket. Ami pedig a dalokat illeti: mindenkiért, mindenkihez közeledünk. Hol fanyar romantikával, hol egyszerűséggel, hol nosztalgiával. A sorok között bujkáló humor nem az öregedésünket jelzi: csak kevesebb naivitást, több érett rálátást a világra és dolgaira.
– Sokan fejükre olvassák a kezdeti lelkesedés hiányát. A progresszivitást, a szembenállást a felnőtt társadalommal. A prófétaságot. Ma már van szép ruhájuk, kocsijuk. Talán betétjük. Csoda-e, ha elmúlt az ellenállás? Miért hőbörögnének? Vagy hogy a szavaival éljek: „mi kéne még”?
– Nézzen körül: a szüleim lakása. Talán tellett volna önállóra, de sohasem kuporgattam. Éltem, ahogy jólesett. Holnap ugyanígy kezdeném, újra. A „progresszivitás” állítólagos hiánya nem anyagi kérdés. Nem is életmódváltás. Kezdeti progresszív eszménk kézenfekvő volt: harc a giccses, az érzelgős zene ellen. Utána jött csak a kispolgáriság kérdése, az ideológia. Ezt a harcot részben megnyertük, de most mindennap küszködünk a mindennapokért. Ez a nehezebb. Nemcsak, mert fönn kell maradni a sikerlistán, de hatni kell. Lehetőség ez a zene. A lehetőséggel pedig élni kell. Nemcsak farmerban és hosszú hajjal. De szívvel és energiával.
– A popzenészekhez csapódnak a legérzékenyebbek, a legmagányosabbak. Talán Koncz Zsuzsa mondta, hogy azonosítják a dalaival. És azt képzelik, hogy meg tudja oldani a problémáikat.
– Kapcsolatok nélkül a műfaj levegőben lógna. Kell a visszajelzés, a beszélgetés, a levél. A kapaszkodó s fogódzó az élethez. Amiben hiszünk. Ezért nem szabad senki gondjait sem lebecsülni, sem fetisizálni, sem kinevetni. Az őszinte kapcsolatok befogadásához pedig alkalmassá kell válni.
– Az alkalmasság a színpadon kezdődik. Biztos, hogy van jobb hang, mint a John Lennoné. Vagy sok neves hazai énekesé. Mégis lehet a rosszabb hangú a sztár a sztár – a csúnyább, a szögletesebb, a hamisabb... Mi az a megfoghatatlan, az a plusz, amitől jobban elfogadják, mint a szebbet, a harmonikusabbat?
– Nehezen magyarázható. Valaki a színpadra lép, és végigfut hátunkon a hideg. Belép egy másik: semmi. Két ember, ha találkozik, még meg sem szólaltak, már kialakul köztük valami. Rokonszenv, ellenszenv. A semlegesség is érzelem. Lehetne hatásnak, visszahatásnak is nevezni, ami a zene és hallgatója között kialakul. Mindenesetre: ehhez a művészethez is kellenek született adottságok, meg akarat, meg szerencse. Talán a legfontosabb a szuggesztivitás.
– Csakhogy ezt mesterségesen is ki lehet váltani.
– Előfordul, hogy a show-elemek túlburjánzása zenei igénytelenséget takar. De ha jó zenével párosul: dupla élmény. Egyébként, akit szeretek: így is, úgy is szeretem. Amit csinál, az úgy jó. Imádom a Chicagót. Nemrég frakkban és csokornyakkendőben láttam őket, nagyon tetszett. Nem befolyásolt a külsejük.
– Akit nem szeret?
– Azt sehogyan sem szeretem.
– Kit például?
– Sokan meggazdagodtak ezen a pályán. Ha a szakmnai tudásuk révén: legyen. Az ártókat, a kóklereket, meg akik eladják a véleményüket: nagyon nem szeretem. Különösen, mert bután csinálják. Úgyis állandóan szem előtt vagyunk. Ezért, ha egymás gyilkolásáról beszélnek, magamban nevetek. Féltékenység? Nincs nyíltabb szakma. Ha valaki el akarja lesni a másik titkát, hát ellesi. Akár úgy, hogy elmegy egy koncertre, föltesz egy lemezt. Reflektorfényben mozgunk, énekelünk. Fogalmunk sincs, mikor mit tanulunk a másiktól. Kinek a révén kapunk egy lökést, fejlődünk tovább. Szerencsére.

•	Nyomtatóbarát változat