Az Országos Rendező Iroda ebben az évadban szinte „zsinórban" tartott önálló esteket az Erkel Színházban hazai könnyűzenénk legkiválóbb előadóival. E dícséretes sorozat egyik záró műsora volt a Zorán és barátai fedőnevű sanzonest.
Szó sem volt persze semmiféle „barátságos„ együttzenélésről. Pontosan ugyanaz történt, mint más, üzleti-szerkesztési alapon összeállított műsorban: meghallgattuk (előzenekarként) a Saturnus együttes igen színvonalas dzsesszbemutatóját; majd szünet után jött Zorán és kísérő együttese (a Főnix); ezenkívül megmutatta magát néhány jó nevű popsztár is. Utóbbiakat más műsorokban vendégként szokták feltüntetni (az angol szórakoztató iparan „guest star” a nevük). E vendégek közül Babos Gyula a Saturnusban már megtette a magáét, Solti János, Somló Tamás és Demjén Ferenc kevés hajlandóságot mutatott a muzsikálásra, Karácsony János is csak elvétve nyúlt gitárhoz. (Minek is? Dolgozott helyettük is a Főnix.) Dandó Péter becsületesen végigdolgozta az estét, Presser Gábor pedig tanáros biztonsággal irányította az összmunkát: néha egy-egy leütött zongorahanggal új izgalmakat hozott a muzsikába.
A főszereplő, Zorán, valóban „fő" volt – minőségi értelemben is. Szemlátomást megtalálta helyét új műfajában. A három nagylemeznyi zenei anyagból nyugodtan válogathatott: a jól szerkesztett műsor előadásnak is kellemes volt, nemcsak barátsági nagygyűlésnek.
Gide írja valahol: „A mai fenegyerekekből válnak a holnap klasszikusai". Érdemes eltűnődnünk a mondat igazságán.
1962-ben, egy rossz klubhelyiségben, fura, új zenét hallottam. Gitárokon és dobon adták elő, iszonyú hangosan, csillogó hangszerekkel. A szólógitárost úgy hívták: Sztevanovity Zorán.
Furcsa, hogy az akkoriban előadott, mai füllel meglehetősen álmatag Shadows-számok milyen szélsőséges reagálásokat váltottak ki. Üvöltés, sikítás, fujolás, botrány. Vitathatatlan, hogy a hatvanas évek elején a beatzenészek kultúránk fenegyerekei voltak.
Elég csak fellapoznunk az akkori újságokat. A beatzenéről ennyit tudunk meg, hogy fülsértően hangos kakofónia; a zenészek randalírozni szoktak (tudniillik egyszer kukákat rugdostak egy kisvárosban); a közönség erkölcsi mélyponton van (tudniillik a klubokban a lányok nem restellnek cigit és sört kérni a fiúktól). Beathitviták, farmer- és hajhosszháborúk zajlottak le. És néhány zenész, ügyesen-esetlenül lavírozva a csapkodó hullámok között kitartott a műfajnál.
Közben persze sok minden megváltozott. Kiteljesedett, majd unalomba fulladt a beatkorszak, stílusok vívták harcukat a közönség kegyeiért (és pénzéért), az egész műfaj előbb szalonképessé, majd szórakoztató iparivá változott.
A zenészek pedig egyre idősebbek lettek.
Akár akarták, akár nem, észre kellett venniük: jön mögöttük egy második, egy fiatalabb hullám, ami enyhén szólva gyanakvással vegyes elutasítással szemléli működésüket. A közönség korösszetétele nem változott – fiatalok ugyanis mindig annak.
Talán Zorán volt az elsők egyike, aki levonta a konzekvenciát: feloszlatta zenekarát, majd évekre eltűnt a szórakoztató ipar süllyesztőjében. Talán tudta, hogy elsősorban új arcra van szüksége.
Ezt Presser segítségével találta meg. Rájöttek, hogy egy korhoz kevésbé kötött műfaj, a sanzon is lehet korszerű, zenéje-szövege kiléphet az eddig kötelező apacs-Párizs álromantikájából. És Zorán – újra-kezdve önmagát – megpróbálkozott a modern sanzonnal. Pontosabban: annak egyik lehetséges útjával.
Alkat és műfaj: zene, szöveg és eladó egymásra találtak – sikerült. Persze belejátszott ebbe kissé a roskatag beatnimbusz is. De új műfajában Zorán annyit tudott adni közönségének, hogy rövid három nagylemez leforgása alatt – 33 fordulat/perc – könnyűzenénk egyik klasszikusává lett.
Miért írom mindezt?
Tisztázásul – azoknak, aki hajlamosak minden zenét egy skatulyába gyömöszölni, főleg, ha az erősítőkön szólal meg. Okulásul – azoknak, akik beatzenészként kezdték, és hajlamosak azt hinni, hogy az idő rájuk nem vonatkozik.
És legfőképpen: figyelmeztetésül azoknak, akik úgy gondolják, hogy a fiatalok mai zenéje koszos fenegyerekek kakofóniája. Mert biztos, hogy a mai fenegyerekek egy részéből néhány év múlva már csak a zene mard meg – de egészen biztos, hogy közöttük is akad néhány klasszikus-jelölt. Talán érdemes volna odafigyelni, a tehetségeseket segíteni, a közepeseket tanítani. Nem a mai sztárok helyére – azok mellé.

•	Nyomtatóbarát változat