„Zorán vagyok„ – szól bele a telefonba, s valóban, egy ország ezen a néven ismeri, amely a magyar fülnek ugyanolyan egyedi és különleges „védjegy”, mint az énekhangja. Dalai, azok – többségében öccse, Dusán által írt – szövege ugyanis magyarul, a magyar közönséghez szólnak, csak itt találnak igazán utat a közönség lelkéhez, pedig a Sztevanovity testvérpár Jugoszláviában, Belgrádban született, s Zorán nyolc-kilenc éves koráig csak szerbül tudott. „Apám diplomata volt, s miután ‘47-től két évig Prágában teljesített szolgálatot, Budapestre jött„ – meséli az 56 éves énekes-gitáros-zeneszerző – „Itt ért bennünket az a politikai helyzet, amikor a szocialista országok, Sztálin parancsára, összevesztek Jugoszláviával, s a követségiek ittragadtak.” Politikai emigránsként élt tovább Budapesten de negyven fős diplomatakolónia, s a magyar állam „gondolkodott róluk". Édesapja két év múlva talált munkát, a magyarországi délszláv kisebbség lapjánál lett főszerkesztő, ám hamarosan börtönbe zárták. A Rajk-per egyik szálán eljutottak a jugoszláv nagykövetség volt munkatársaihoz, s kémkedés vádjával valamennyiüket elítélték.
„Dusánnal az utcán tanultunk meg magyarul" – idézi fel ezeket az éveket Zorán. Az első osztályt még a szerb-horvát iskolában kezdte, ám mivel az túl messze volt, egy ideig magántanulóként folytatta, majd egy olyan iskolába került, ahol a magyar nyelvet is tanították, s ahová éppen ezért a Magyarországon szolgáló szovjet katonatisztek gyerekei is jártak. Utána jött a Radnóti gimnázium és a Budapesti Műszaki Egyetem, amit azonban harmadévben félbehagyott, mert időközben a zenélés került az első helyre az életében.
„Csak az előnyeire emlékszem, vagy akár hangulat nem jut eszembe, amikor a nevem, a származásom hátrányt jelentett volna az életemben – Zoránt szinte meg is lepi a kérdés –, a színpad környékére került emberek esetében egy érdekes, furcsa csengésű név amúgy is mindig előny." Ám a Sztevanovity család a magánéletben is csak barátságra, segítőkészségre talált:
Zorán szerint a magyarok szívét igencsak melengeti, amikor külföldön élő honfitársaik kijelentik. Magyarnak érzik magukat és magyarként élték le az egész életüket. Azokról viszont, akik itt kezdenek új életet, elvárják, hogy magyarrá váljon. Bár Zorán maga is úgy véli, ez kissé ellentmondásos helyzet, s hozzáteszi, szüleik, akikkel ma is szerbül beszélnek, még mindig úgy élik meg, hogy külföldön vannak, ők azonban Dusánnal már csak Magyarországon érzik „igazán otthon, otthonosan„ magukat. Olyannyira, hogy, amikor a Belgrádban vagy a jugoszláv tengerparton járnak, bár ott „azt a nyelvet beszélik, amit Dusán is megírt több dalban”, a honvágy mégis Budapestre húzza vissza őket, ide jönnek haza. Végül is az számít, az ember milyen nyelven gondolkodik, hol vannak a gyökerei, hol élnek a barátai, s mindazok, akik számára fontosak. Mindketten magyar lányt vettek feleségül, itt születtek és nőttek fel a gyermekeik.
Már énekelt ugyan szerbül, például egy Budapest-Belgrád tévéműsorban vagy különböző szerb nemzetiségi megmozdulásokon, de a saját dalait Jugoszláviában is magyarul adta elő. „Ahogy a vicceket sem lehet lefordítani, a dalokkal sem más a helyzet. Mivel értettem, miről szól a fordítás, s tudtam, mi az eredeti szöveg mondanivalója, éreztem, hogy ez nem ugyanaz„ – magyarázza. Dusán szerbül is próbálkozott a dalszöveg írással, többször fel is kérték rá, de „rájött, hogy nem megy, hiányzik hozzá a szókincs és a hangulat”
„Nem akkora ügy egyébként, ha valaki egy más országban születik és itt éli le az életét – ezért is jó tendencia, hogy a határok elveszítik a jelentőségüket. A térség országai között amúgy sincs sok különbség – jegyzi meg végül Zorán –, azt a kulturális egybetartozást, ami a Kárpát-medencét jellemzi, én a saját bőrömön érzem".

•	Nyomtatóbarát változat