Embernyi plakátok hirdetik öles betűkkel: március 21-én indul az utolsó Metró a Budapest Sportcsarnokban. Egyszeri és megismételhetetlen koncertre készül a legendás csapat. A műsor első felében Zorán és barátai lépnek színpadra, majd a Metró következik. A két program a két korszakot jelképezi Zorán életében, a Metró előttit és a Metró utánit. Zorán az utóbbi fél évben kétszer is Szegedre látogatott, először a turné keretében lépett fel csapatával az ifjúsági házban, másodszor – most kedden – egyedül jött a SZOTE klubba.

– Óriási sikereket értél el a Metróval. Miért oszlott fel a legendás együttes?
– A tíz-tizenegy éves együttlétünk után a tagok nagy része kialakította saját zenei elképzelését, ami már nem pont az volt, amit a Metró együttes képviselt. Minket is elért a nagy felbomlások, átalakulások szele, s azt hiszem, akkor értünk meg annyira, a gyerekkorunkból kicsit felnőttebbé válva mindenki kialakította a maga zenéjét, elképzelését.
– Ezután gitáros-szólistaként léptél színpadra. Milyen érzés volt így, egyedül kiállni?
– Eleinte nagyon nehéz, mert én mindig egy csapatjátékos voltam, és akkor éreztem jól magam, ha a létrehozott produkció valamiféle összjáték eredményként született. De aztán megszoktam, mert nem kellett nagyon másképp csinálnom, hiszen a stúdióktól kezdve a színpadig, mindenhol megmaradtak a kollégáim, leszámítva azt, amikor szólóműsort adok, akkor tényleg egyedül vagyok a színpadon. A szólóműsor egy kicsit a kényszer hatására született megoldás, hiszen az utóbbi években már annyira megcsappantak a művelődési házak, klubok lehetőségei, egyszerűen nem bírják megfizetni a nagyobb felállású bulikat, de ezt leszámítva megmaradt az a miliő, ami régen a Metró együttessel is megvolt.
– Szólóműsor vagy zenekar. Mind a kettőnek más a hangulata, mégis melyiket szereted jobban?
– Nem osztályozom ilyen szempontok alapján a dolgokat. Mindkettő teljesen más, az egyik csapatmunka, a másik magányos-farkas-szerűség. A zenekarral együtt az embernek megoszlik a felelőssége, de az egyedülinek intimebb, emberközelibb a hangulata. Ettől jobb ez, de a zenei igényesség szempontjából a zenekaros változat a jobbik.
– A Metróban elektromos gitáron játszottál, míg most akusztikus gitáron muzsikálsz. Megvan még az elektromos gitárod?
– Nincs meg az a gitár, úgyhogy most kapok kölcsön egyet erre az alkalomra, aztán visszaadom a gazdájának, mert azt hiszem, a továbbiakban sem lesz rá szükségem.
– Sajnálod, hogy eladtad a másikat?
– Nem, mert egy olyan váltás volt abban az időben, amit nagyon jól reprezentált, hogy az elektromos gitárból egy akusztikus klasszikus gitár lett.
– Nem tudom, elárulhatunk-e egy dátumot. Március 4-én az ötödik X-et léped át, ami – téged látva – szinte lehetetlen.
– Köszönöm, hogy ezt mondod, de a tények ettől függetlenül tények maradnak. Így van, március 4-én 50 éves leszek.
– Ünnepelitek a zenekarban, vagy átsiklotok felette?
– Eddig se nagyon ünnepelgettem a születésnapjaimat, azt hiszem, ebből se csinálok semmi különösebb bulit. Egyszerűen csak szűk baráti körben fogjuk megünnepelni.
– De az véletlen, hogy ilyen közel esik a születésnapodhoz a koncert?
– Abszolút véletlen, az időpontot a sportcsarnok szabad kapacitása határozta meg.
– S utoljára visszatérve a korszakolásra. A Metró korszakban istenítettek, imádtak téged, utána ez az érzés megszelídült. Mint amikor a szerelem átalakul szeretetté. Melyik korszakot szeretted jobban?
– Amit te szerelemnek nevezel – abban az időben a zenekarokat olyan rajongás vette körül, amire valóban jó hasonlat a szerelem –, az csak egyszer adatik az életben, az igazi. Nekem is az volt, de ahogy az ember később, amikor megállapodottabb korba, állapotba kerül, nem biztos, hogy visszavágyik azokra a nagyon forró pillanatokra. Melyek azért a sok jó mellett sok veszélyt is rejtegettek, mint ahogy minden szerelemben ez lenni szokott. Szóval, most így jobban érzem magam a mai bőrömben.

•	Nyomtatóbarát változat