Gyűlölök pletykálni, de ezt el kell árulnom: már van egy kis pocakja. Nem nagy, nem látványos, nem meghökkentő, csak akkora, amekkora az ő korában járó férfiembernek már szinte jól áll, de minimum kötelező...
Tekintélyt kölcsönző kis domborulat ez csupán a remekül szabott zakó alatt, csak az veszi észre, aki észre akarja venni, nem több, nem más, mint a villámgyorsan rohanó évek koronatanúja. Gazdája békében él együtt vele, naná, magam is így lennék, ha úgy egyébként egyetlen taktusnyi énekemről, a szempillámról, a szemüvegemről már megismerne egy ország.
Latyi, Öcsi, Flóri.
Legendák, felesleges, voltaképpen elhanyagolható vezetéknévvel. Úgy írtak történelmet, hogy idő múltán magyar embernek nem kellett bemutatkozniuk. Mindenki tudta, kiről van szó, hogy mit csinálnak, hogy azt miként csinálják, s hogy miért fölösleges „adminisztráció" esetükben a vezetéknév.
Öt betű.
Egy zé, egy o, egy er, egy á, egy en.
ZORÁN.
A legagyafúrtabb rejtvényszerkesztő sem tudna ebből az öt betűből másik értelmes, használható szót összerakni.
Ez úgy jó, ahogy van, ahogy írják, ahogy mondják, de a legnagyszerűbb az, amit jelent.
Nekem, neked, neki, egy generációnak, amely a dalain nőtt fel, sok egyéb mellett ezt kapta örökül azoktól a bizonyos gyönyörűséges hatvanas évektől.
Amikor azt mondom neki, hogy néhai nagyanyám azért szerette, mert „tipikus úrigyerek„ volt, csak nevet, s megjegyzi: „biztosan nem ezt mondta volna, ha lát a vadócabb korszakomban...”.
Amikor azt mondom neki, hogy az anyám meg azért, mert „mindig fehér ingben, nyakkendőben játszott, nem úgy, mint az a sok torzonborz jampec„, még hangosabban nevet, s azt mondja: „kevesen tudják, hogy a Metró klubot akkor üzemeltető vezetőség határozott utasítása volt az ing meg a nyakkendő. Hatalmas veszekedéseket csaptunk velük emiatt, de mindig ők győztek”.
Amikor azt mondom neki, hogy nekem, az ő első fénykorában tizenvalahány éves srácnak az Édes évek című dala volt a kulcs ahhoz a valamihez, amit akkoriban beatzenének hívtak, már nem nevet, mert nincs miért, a válasza egyértelmű: „nem te voltál egyedül ezzel így".
Ugye, emlékeznek? Édes évek, Bell, a részeges kutya, Kócos kis ördögök voltunk, Fekete Pál – egy fantasztikus hangulatú klub a Síp és a Dohány utca sarkán, később a Rákóczi úton a Blaha Lujza tér és a Keleti között, valahol félúton, a szépemlékű Tisza mozi mellett.
„Minden a gimnáziumban kezdődött. Összeállítunk néhányan, jobb hallású srácok, kinek füle volt a zenéhez, kinek gitárja, volt, aki az akkordokat ismerte, más meg azt, hogy miként kell összeszerelni egy erősítőt. Az egészből – valami hihetetlenül egyszerű módon – egyszer csak megalakult a Zenit nevű együttes, később meg a Metró, amely aztán az Illés és az Omega társaságában megalakította a kor beat-belsőhármasát."
Amikor a kezdeti időről beszél, már nem az 55 éves, tekintélyes férfiember többé, sokkal inkább az a srác, aki az első magyar beatzenével foglalkozó filmben, az Ezek a fiatalokban egy bántóan recsegő mikrofonba énekelte, hogy...„Gyémánt és arany fénye szép, de tiéd ez a fény akkor lehet csak, ha érte a mélybe lemégy, érte mégy..."
Ha valaki, akkor Zorán a poklok poklának legmélyéig ment a fényért és a sikerért.
A Metró kurta-furcsa feloszlása után rövid, ám annál felejthetőbb kirándulás következett a Taurus együttesbe („Brunner Győző hívott, ott játszott a gitárkirály Radics Béla, mentem, megpróbáltam, kihívás volt, kaland, de nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ám része az életemnek, eszem ágában sincs megtagadni. Ki tudja, meddig játszottunk volna együtt, ha egy turné végén a menedzser nem tűnik el a pénzünkkel, nem támadnak bonyodalmak, nem lesz mindegyikünknek egy kicsit elege az egészből. De eltűnt, mindig azt mondtuk, na, itt a vége...")
Az ember akkoriban már-már hajlamos volt azt hinni, hogy szalmaláng volt csupán ennek a roppant tehetséges fiatalembernek a karrierje, eltűnik, elfelejtődik, mint az egyszámos zenekarok, amikor...
Amikor jött az a bizonyos, az a felejthetetlen, az a mára obeliszkké magasodott valami, ami Táncdalfesztivál névvel vonult be – nyugodtam mondható – a magyar kultúrtörténelembe.
Szóval, jött ez az össznépi őrület. Zorán pedig ott találta magát a színpad kellős közepén, immár zenekar nélkül egy szólóénekesi karrier első lépéseit téve.
A Mi fáj, gyere mesélj!, annak idején a Metróval bomba siker volt a Fehér sziklák, a Metró nélkül, évek múltán ugyancsak. Mert minden Zorán-számnak azóta és azelőtt is charmja, hangulata, zamata volt, az ember jól kisírhatta magát rajta, vagy megrendelhette a Rádió hétfői kívánságműsorában, aktuális szerelmi zeneként aktuális szerelmének. A Fehér sziklák ott és akkor közel sem volt olyan cikis, mint amilyen lett mára, igaz, nem sok jót tett neki egy önmagában véve zseniális, ám magát a számot kicsit lejárató Hofi-paródia.
(„Mégis csak a legjobbakat mondhatom a fesztiválokról. Elképesztő népszerűséget hozott a résztvevőknek, remek propagandája volt a magyar könnyűzenének, egycsapásra az érdeklődés középpontjába állított egy műfajt, amellyel addig szinte senki sem törődött. Karrierek indultak el, addig ismeretlen fiatalok egyetlen este alatt országosan ismert és ünnepelt emberek lettek. Azóta sem tudnék más példát mondani arra, hogy mi volt az a műsor, amely az ország népét szinte egy emberként a tévékészülékek elé tudta ültetni...") Mint oly sok minden, úgy a Táncdalfesztivál sem az ma már, mint volt régen.
A daliás idők elmúltak, emlék ma már a Fecske cigaretta, a Bambi üdítő, az orkánkabát, az Ifjúsági Park, a népstadionbeli kettős rangadók, csak... Zorán a régi.
Zorán, aki ma jobb, mint „újkorában"!
Súlyos, kemény esztendők érlelték klasszikussá. A Presserrel együtt töltött évekkel és közösen írt lemezekkel kapcsolatban fontosnak tartja megjegyezni, hogy „Pici" meghatározó szerepet játszott a pályafutása alakulásában.
Testvérének, Dusánnak fantasztikus szövegei segítségével az ember eligazodhat a világban, mankóként használhatja őket akkor, amikor más, jobb nem jutott eszébe, vagy ha csak rájött: a kellő, a hiányzó mondatot, az éppen akadozó gondolatot valaki más már megfogalmazta helyette.
Az élet, pontosabban két zseniális tehetségű ember karriertörténetének sajátja, hogy míg egy ország Zoránnal énekli együtt az örökbecsű, ezerértelmű sorokat, addig azok nem Zoránban, hanem az ifjabbik Sztevanovity-fiúban fogalmazódtak meg. Ő „mondta„, hogy „Apám hitte a gyűrű aranyát”, hogy „Vasárnap valahogy sápadtabbak a kirakatok„, hogy Jobb nem is jár, ha nekünk így is jó...”, hogy „Mindent elnyelt a nagy zálogház...„, hogy „Kell ott fent egy ország...”
Dusán „mondta", Zorán dalolta, mi meg hol elandalodtunk, hol elgondolkoztunk, hol sírtunk egy kicsit, csak az nem történt meg soha, hogy érintetlenül, hidegen hagyott volna bárkit is, amikor ez a szemüveges, farmerhoz zakót viselő ember kiült a színpad közepére és megpengette a gitárja húrjait.
(„Közös élményanyag a miénk, közös tő, közös gyökerek, közös kor, közös ismerősök, közösen átélt élmények. Igen, a sorok, a gondolatok Dusán sorai és gondolatai, mert tudja, hogy miről mi a véleményem, hogyan látom a világot, Magyarországot, az embereket, az átalakulás éveit, miként gondolok vissza a múltra, vagy éppen a családunkkal történtekre. Ő csodálatosan fogalmaz, szinte versszerűen, s miután tudja, hogy nekem ír, az egész olyan, mint amikor a szabó magának varr kabátot. Kétségtelen, hogy a sikerből összehasonlíthatatlanul nagyobb rész jut nekem, de mi mindig jó testvérek voltunk, az irigység közöttünk ismeretlen fogalom, sőt a másik sikerének ma már szinte jobban örülünk, mint a magunkénak... Így van ez jól, így alakult ki, mi így érezzük jól magunkat ebben a közös munkában. Azért mindig örülök, ha ez a téma szóba kerül, s elmondhatom: amit az emberek énekelnek az utcán, a fürdőszobában, a műhelyekben, azokat Dusán Sztevanovitynak kéretik megköszönni...")
Mondjuk, ha valaki igazi klasszisa a maga szakmájának, az elsősorban arról ismerszik meg, hogy megengedheti magának a siker két kézzel való szétosztását. Nem kell féltékenyen kisajátítani annak minden cseppjét, hiszen van belőle bőven, jut is, marad is...
És hát Zorán klasszis a javából. Több is annál, fogalom, jelenség, aki úgy legenda, hogy egyben a ma szupersztárja is.
Talán halkságát, visszafogottságát, azt a bizonyos úriemberi mivoltot díjazza a közönség, amikor minden esetben zsúfolásig megtölti a Budapest Sportcsarnokot, ahányszor csak összegyűlik Zoránnak annyi dal és annyi pénz, hogy egy ilyen gigantikus vállalkozásba fogjon. (A dalok mindig hamarabb összejönnek mint a pénz, no de ez a mai egy ilyen világ...)
Beszéljünk arról is, hogy hogyan tovább, van-e még tovább egyáltalán, létezik-e bármi, amit az ő korában, az ő szakmájában még el lehet érni.
Zorán, ha többet élete végéig egy húrt sem penget meg a gitárján, akkor sem felejtik el, egy korosztálynak már akkor is a szimbóluma marad, ha holnaptól jégtánccal vagy kéménysepréssel próbálkozik.
Lehet, hogy a lánya, Szandra az, akiben majd továbbél fantasztikus muzikalitása és tehetsége, bár tőle valami szép, klasszikus dallam sokkal hamarabb várható, mint a Kócos kis ördögök második fejezetének az eljátszása.
Szandra klasszikus gitárt tanul ugyanis, s mit mondjak, van kitől kérdeznie, ha másnapra nem tudja a leckét. Aki válaszol neki, az egy szemüveges, ötvenen túl járó, ám még mindig charmos férfi, aki „még emlékszik az első dalra, amit olvasatlanul dobtak el, aztán kitanulta, hogy szóljon, így már egész más, de megfelel".
Amikor néha látom őket a Rózsadomb elfáradt lankáinál megbújó Keleti Károly utcán kéz a kézben végigsétálni, mindig az jut az eszembe, hogy ha egy apáról és a lányáról kellene egyszer filmet forgatnom, biztos, hogy őket választanám főszereplőknek.
Presser írná hozzá a zenét, Dusán a dalok szövegét, és persze Zorán énekelne.
Ne kérdezzék, ki nézné meg a filmet.
Legalább mi, akik úgy 1966-67 táján „kócos kis ördögök voltunk..."

•	Nyomtatóbarát változat