Ha nem tesz rá ígéretet már pár hónappal ezelőtt, nem nyilatkozott volna. Úgy érezte, hogy a koncertje miatt körülötte támadt nagy érdeklődéssel csak a jó ízlés határáig szabad „visszaélni". A kerületünkben élő Sztevanovity Zorán a megérdemelt pihenő és az októberben megjelenő CD-jének munkálatai előtt lapunknak is nyilatkozott.

– Ön sosem tagadta meg szerb származását. Jelentettek-e a gyökerei valami pluszt, valami mást a zenei világban?
– Nem hiszek abban, hogy genetikailag bármit magunkkal hoztunk volna a szerb zenei világból, hiszen nagyon kicsik, három és fél évesek voltunk Dusánnal, amikor áttelepült a család Magyarországra. Én inkább azt a kulturális közeget érzem döntőnek az ember életében, amelyben felcseperedik, ahonnan az első impressziókat kapja. Ami pedig engem először igazán megérintett, amibe belenőttem, az az ötvenes évek rock and rollja volt.
– Gondolom, szerb származású emberként valamivel mélyebben érintette a volt Jugoszláviában folyt háború.
– Igen, tényleg nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Ösztönösen volt bennem egy mély szégyenérzet amiatt, ami ott történt. A vérengzések, a vérbosszúk és a gyilkosságok sajnálatosan e térség történelmében gyökerező egyfajta ősi beidegződésből fakadnak. Úgy éreztem, hogy mindez borzasztóan nagy szégyen azokra a népekre nézve, akik ezt Európában a 20. század végén követik el. Másrészt az ott élő rokonságunk is érintve volt a háborúban, vagy mert kint járt valaki a fronton, vagy közeli halálesetek miatt. Egyébként is sokkal több hír érkezett hozzánk, mert a szüleim mind a mai napig járatják a kinti újságokat.
– A kislányában is tudatosítja az ő félig szerb voltát?
– Bizonyos szinten igen. A szerb nyelv úgymond „talált nyelv" számára. Olyan játékos formában tanítgatom rá, hogy észrevétlenül is megtanulja. A tipikus déli táncfajták alaplépéseit is meg tudom mutogatni neki. Ahogy a nem déli népek szülöttei is kedvelik ezeket a könnyed déli táncokat, úgy remélem, hogy benne is feltámad valamifajta vonzalom a szláv kultúra iránt.
– Egyszer, amikor az apaságról faggatták Önt, valahogy úgy nyilatkozott, hogy eredetileg nem szeretett volna gyermeket, de most már tudja, hogy mi mindenről maradt volna le.
– Nem arról volt szó, hogy nem akartam, egyszerűen csak nem voltak meg bennem azok az ösztönök, amelyek egy házassággal jönnek. Szandra is csak a harmadik házasságomból született. Az előző kettőben nem volt lakásunk, és olyan rendszertelen, zsúfolt életem volt, amelybe nem fért bele a gyermekvállalás. Nem véletlen, hogy sok kollégámnak nincs gyereke. Ahhoz ugyanis egy olyan családi háttér szükséges, ahol a többi családtag képes felvállalni azokat a plusz feladatokat, amiket én nem tudok. Szandra születésekor már nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet éltem, és ezért volt annyira jó. Ma már elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle.
– Azt mindenki tudja, hogy Dusánnal – mint szövegíró és előadó – remekül kiegészítik egymást. Testvérként is ilyen szoros a kapcsolat Önök között?
– Biztosan ismeri azt a fajta kapcsolatot, ahol, ha nem beszélnek hetekig-hónapokig egymással az emberek, akkor is ugyanott tudják folytatni, ahol abbahagyták. Mi is így vagyunk egymással. Mivel mindketten szanaszét dolgozunk, hetek telnek el úgy, hogy nem tudunk egymásról semmit. Aztán családi ebédeken találkozva úgy zajlik körülöttünk minden, mintha napjában többször beszélnénk egymással. Jó testvérek vagyunk – bármikor, bármiben számíthatunk egymásra.
– Talán az utóbbi évek nosztalgiakoncertjeinek is köszönhetően úgy kezdték el emlegetni Önöket, mint a „Nagy Generációt". Mások viszont azt mondják, hogy közel sem volt az olyan nagy korszak, mint amilyennek most utóbb tartják.
– Ahogy Amerikában és Nyugat-Európában a II. Világháború után volt egy nagy fellélegzés, úgy minálunk a Rákosi-korszak után, a hatvanas években jött ez a fajta felengedés. Az akkor kreatív korban lévő fiatal generáció „pezsdítette meg„ a kultúra és a művészetek szinte minden ágát. Ez tagadhatatlan, történelmi tény, és talán ezért kaptuk a „Nagy Generáció” titulust.
– És mi a véleménye a mai fiatalok esélyeiről? Az idősebbek zöme nem irigyli őket, mondván, hogy bár több a lehetőségük, mégis nehezebb nekik.
– Hogy ez mennyire így van, az akár a mi szakmánkon keresztül is lemérhető. Mi a kezdet kezdetén, a nulláról indulva, magunk készítettük a technikai berendezéseinket. Ennek ellenére ott lehettünk az élvonalban, mert úttörőnek számított az, amit csináltunk. Most pont fordítva van. Ma már a világ legjobb berendezése is megkapható, de akkora dömping van zenészekből, hogy labdába rúgni csak valóban kimagasló tehetséggel vagy óriási szerencsével lehet. Tényleg rossz látni, ahogy az amúgy is önmagukat kereső, bizonytalankodó fiatalok most, a társadalmi változásoknak köszönhetően, még egy plusz egzisztenciális létbizonytalanságot kaptak a nyakukba. Így persze, hogy nem találják a helyüket. Remélem, hogy akkorra, amikorra át kell vegyék tőlünk a stafétabotot, valamelyest konszolidálódni fog a helyzet.
– Milyennek látja az ország helyzetét? Ezt most attól a hírneves Zorántól kérdem, aki a Calypso Rádió műsorvezetőjeként állandó kontaktusban van a rádióhallgatókkal, és aki egyszer belefogott a politizálásba, majd kicsit megcsömörölve otthagyta azt.
– „Híres emberként„ sem élek elefántcsonttoronyban. Vagyis, annak ellenére, hogy nyilván kevesebb okom van panaszra, mint az „átlagpolgárnak”, én is ugyanúgy prüszkölök és szentségelek, mint bárki más ebben az országban. Én sem akarom elhinni, hogy átmenet ide vagy oda, ennyi baklövést kell elkövetni a politikában. Tehetetlennek érzem magam, és ez a tehetetlenség nagyon zavar. Ezért aztán próbálok egyensúlyt találni a pesszimizmus és az optimizmus között. Tapasztalatból tudom, hogy szegényként is lehet boldognak lenni. Bár szerintem sokszor nem annyira a gazdasági helyzet, mint inkább a polgári értékrend megváltozása okoz zavart az ember lelkében. Az, hogy nem lehet tudni, mi számít becsületesnek, mi pofátlanságnak, mi normálisnak, és mindez amolyan híg masszaként veszi körbe őket. De mivel ennek az országnak még ott él valahol a gyökereiben a normális értékrend, előbb-utóbb újra rá fog találni. Akkor pedig már olyannyira megállíthatatlan lesz a javulás, hogy azt már egyetlen kormány sem fogja tudni tönkretenni. Mindemellett én abban hiszek, amit Dusán is megírt a „Boldog idők" című dalban: az embernek mindenféle körülmények között igyekeznie kell megtalálni a boldogságát, emelt fővel, megtartva emberi méltóságát.
– A Zoránt ismerők azt állítják, hogy a siker és a pénz nála másodlagos kérdés.
– Mindig is az volt. Egészen a feleségem haláláig, hiszen azóta egyedül rajtam múlik a gyermekem jövője. De soha nem volt bennem sem gyűjtögetési, sem villaépítési ösztön, sem Rolls-Royce-ban való gondolkodás. És ebből már sosem fogok kinőni.
– Az Ön dalai mindig is sokat adtak az embereknek. Nemrégiben, a felesége halála kapcsán nyilatkozta azt, hogy csak most kezd visszafordulni a saját dalaihoz, és vigaszt meríteni belőlük.
– Bennem tényleg sosem tudatosodott igazán, hogy mit is adhatnak ezek a dalok az embereknek. A feleségem halála után pedig kerültem a nyilvánosságot, el akartam kerülni a sajnálkozó pillantásokat. Ám az áprilisi koncerten megéreztem azt, amiről már eddig is sejtettem, hogy létezik, hogy milyen az, amikor egy bizonyos fokon az összes érzelem energiává alakul. Fel lehet mutatni díjakat meg eladott példányszámokat. De ezen a koncerten olyannyira éreztem a közönség felém áradó szeretetét, hogy már önmagában ez is elég visszaigazolás arra, hogy nem volt hiábavaló, amit eddig elénekeltem.

•	Nyomtatóbarát változat