Ha hasonlítani kellene valamihez, egy tökéletesre csiszolt gyémánt lehetne, vagy egy az élet medrében simára, hibátlanra „kopott" kő. Zenét játszik. Ül a színpadon, zenészbarátok körében, mégis olyan egyedülinek, távolinak tűnik. Hordozza az éveit. Ülök és hallgatom a zenét. Már nem az a lázongó, vad kavargás, mint akkor... tudod, mikor mindenki azt hitte, megváltoztatja a világot. Beálltunk a sorba, szépen egymás után, mint a többiek, akik kócos kis ördögként fogadkoztak, mások lesznek. Ha nem is ma, majd egyszer... Majd egyszer lesz házuk, autójuk, gyerekük és elrepülnek a fehér sziklák közé, százszor és ezerszer élik át a jelent, a múltat, szerelmeket és csalódásokat, a dalokat, Velük álmodozunk, bennük élünk. S a dalok jó helyre hívnak minket...

– A pályafutása alatt sok változott, formálódott a zenéje, míg elnyerte a mai, talán végleges formáját. Mennyire érezhető ez az új albumon?
– Az új lemez is hű marad a stílushoz, de bátran merem mondani, ez a legjobb lemezem. Sok jó dal készült. Mikor elkezdtük próbálni a műsort, egyszerűen nem tudtuk, mit is hagyhatunk ki. Jó lett volna eltalálni egy egészséges arányt az új és régi dalokból, ami tetszik az embereknek.
– A dalai révén az emberek talán azt gondolhatnák, Ön egy örök álmodozó. Nekem mégis inkább úgy tűnik, teljes mértékben két lábbal áll a földön.
– Magánéletemben valóban egy nagyon racionális ember vagyok. A szervezési és a művészi részeket teljes mértékben szét tudom választani. Valahol az élet kényszerített erre, meg kellett tanulnom önmagamat menedzselni. Néha jó lenne két embernek lenni: egy földhözragadt menedzsernek és egy szárnyaló művésznek. Nálam ez egyben kell, hogy működjön. Mindemellett műszaki pályára készültem. Talán ez látszik. De a zene és a matematika nagyon közel áll egymáshoz.
– Jelenthet-e ennyi év után újra megélendő élményt a koncertezés?
– Természetesen, másképpen nem is működne. A csapatban mindenki mást és mást csinál, szabadúszók, független zenészek vagyunk. De alig várjuk, hogy elinduljon egy újabb turné, s végre együtt zenélhessünk. Ha ez így nem lenne lehetséges, azonnal „lebénulnék".
– Lehet-e látni a színpadról, mit is jelent a nézőknek hallgatóknak a zenéje? Mennyire lehet érezni, észrevenni a legördülő könnycseppeket, az összebújó, egymás kezét fogó embereket?
– Leginkább ezt én is a tévében látom, mikor visszanézünk koncertfelvételeke. A legfontosabb pillanatok ezek az emberi momentumok. Adott esetben többet mondanak, mint bármilyen tapsvihar.
– Hozzá lehet szokni a tapshoz, az állandó sikerhez?
– Nem lehet, abszolút nem. Azért sem, mert ilyenkor történik a viszonzás, és egyáltalán nem biztos, hogy mindig ez lesz a válasz. A buli elején feltesszük a kérdést, vajon ez milyen este lesz. Soha sincs előre lejátszott műsor. Törekszünk arra, hogy egyre többet nyújtsunk. Próbáljuk magunkat újra meg újra túllépni. Most is a legnagyobb gondunk, hogyan csináljuk meg jobbra az idei BS koncertet, mint tavaly. Ezen a pályán nem ülhetünk a babérjainkon – ez biztos. Ha valaki egy-két évig csak ugyanarra képes, akkor az el fog tűnni a süllyesztőben. Nyolcvan-kilencven éves karmesterek kiállnak a dobogóra és zenélnek, mert ezzel nem lehet felhagyni. Ezzel remélem én is így leszek. Ez egy nagy mázli, hogyha az embernek ilyen foglalkozása van.
– Lázadóak-e a dalok?
– Nem, ma már nincs mi ellen lázadni. Persze vannak generációs problémák, de azok mindig is lesznek. Akkoriban rombolva építkeztünk, csak az alapok maradtak meg, erről szól az Apám hitte című dal is.
– Mennyire táplálkoznak saját élményekből a dalok?
– Saját és generációs élményekből is, de valahol a kettő mégis csak egy. Sohasem volt célközönségünk, nem írtunk külön dalokat a fiataloknak. Ők mégis velünk énekelnek, dúdolnak, és ez jó érzés. Csak és kizárólagosan olyan dalok születnek, amik belőlünk fakadnak.
– Az életműdíj és az évtizedes tapasztalatok és sikerek után Ön sem létezhet mecénások nélkül. Hogyan éli ezt meg?
– Nagyon sokat köszönhetek a támogatóimnak. Több, mint öt éve állnak mögöttem, ami nem kis idő. Ha ők nem lennének, nem tudnék színpadra állni. Nem mosóport szeretnénk eladni, hanem kultúrterméket. Ez másképp nem megy. Én nem tudnék zenészek nélkül fellépni. Számomra a playback az abszolút lecsúszást jelentené.
– Mi lesz majd egyszer?
– Egyszer majd egyszer lesz. Nem tudom. Nem vagyok jós, de nem is szeretném tudni.

•	Nyomtatóbarát változat