Huszonhárom évvel ezelőtt Sztevanovity Zorán öccsével és két barátjával jól elszórakoztatta – sőt: fellelkesítette – a VI. kerületi KISZ-klub közönségét a hétvégeken. Egy évvel később a Metró-klub igazgatónője szerződtette őket, így az alkalmi társulás már nevet is választhatott magának, méghozzá a legkézenfekvőbbet: Metró együttes. Ezen a néven aztán hamar befutott a tehetséges társaság, s lett a hatvanas évek egyik legünnepeltebb beatzenekara Magyarországon.
Zorán már akkor is, az együttesen belül is szépen szólózott. Nem véletlen, hogy az 1962-63-as Ki Mit Tud-on énekesként ő nyerte meg a versenyt. Aztán jött az első táncdalfesztivál – és azóta sem felejtjük el, ahogy ott megszólalt, kicsit még nazálisan és mosolyognivaló sutasággal, de ugyanakkor bensőséges, hiteles lírával súgta a fülünkbe: Mi fáj, gyere mesélj... Aztán 1968-ban a „Fehér sziklák"-at már nagyzenekari kísérettel, teljesen profi módon vezette elő...
Már akkor is látszott, hogy önálló előadóművészként is megállná a helyét. Nos, erre szükség is mutatkozott a Metró együttes feloszlása után. Biztos, hogy a Metró teremtette meg Zoránt. Ám igazi művésszé az egyéni küzdelmek nemesítették, amikor már csak önmagáért kellett helytállnia, amikor egyedül kellett megteremtenie a varázslatot.
A könnyűzene világában nagyon tiszavirág-életű a dicsőség. A ma még agyonünnepelt sztárok holnap örökre elvesznek a süllyesztőben, hiába kapkodnak jobbra, balra, hiába próbálnak lépést tartani az idővel – az idő otthagyja őket. Csak az képes fennmaradni, aki nem csupán lépést tart az idővel, hanem kicsit előtte is jár az időnek.
Nos, Zorán nem az újítók fajtájából való. Nem rohan az ízlés felé, nem idéz elő forradalmat a műfajában. Tehát nem jár előtte az időnek. Mitől van mégis, hogy újabb és újabb reneszánszának lehetünk ámuló tanúi?
A titok nyitja talán ott rejlik, hogy az, amit Zorán mostanában produkál, nem egyértelműen tartozik a könnyűzene kategóriájába. Több annál. Zorán dalai persze korántsem mérhetők a klasszikus értelemben vett, irodalmi értékű sanzonokhoz. És ezt nem pejoratív értelemben mondom, ellenkezőleg: Zorán javára! (A „klasszikus" sanzonok egy része ugyanis unalmas, mint a bűn.)
Persze, az egyéni siker is csapatmunka eredménye azért: a műfaj legjobb erői mindig szívesen állnak sorompóba, ha Zoránról van szó. Presser Gábor igényes melódiákat talál ki neki, öccse, Dusán és Bródy János neki írják a legihletettebb, legköltőibb szövegeiket. Mert megéri: Zorán lelkében újrateremtődik az egész.
A puritán küllemű lemez legemlékezetesebb dalai: az „Ünnep„, a „Ne várd a májust” és a „Hozzám tartozol".

•	Nyomtatóbarát változat