Egyike azoknak, aki igazi, mással még véletlenül sem összecserélhető személyisége a magyar könnyűzenének. Az eddig megjelent négy önálló LP-je osztatlan sikert aratott és nemcsak a fiatalok körében. Az elmúlt hetekben több koncertet adott megyénkben. Az elmúlt hét végén a dobozi művelődési házban kértük meg, válaszoljon néhány kérdésünkre.

– Karácsonyra új nagylemezed jelenik meg. Hallhatnánk valamit erről?
– Nem szólólemez lesz, hanem a régi Metró-sikerek válogatása. Az is a címe: Édes évek. Tizekét akkori, általunk jónak tartott nóta szerepel ezen a lemezen.
– Mindebből következik: nem gondoltatok még arra, hogy a többi együtteshez hasonlóan ti, a ma már legendás Metró is legalább egy koncert erejéig újra összejöjjetek?
– Az utóbbi években nagyon sokat volt róla szó, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem! Túl sok idő telt már el azóta, hogy feloszlottunk.
– A híres „nagy hármas" közül elsőként...
– Igen, az Illés és az Omega még egy ideig együtt maradt. Mi pedig már akkor abbahagytuk. Szerintem a múlt olyan részévé lett ez az időszak, amit feltámasztani részben nem lehet, részben talán hiábavaló is. A lemez viszont azért jelenik meg, mivel – a szó jó értelmében – mi, illetve én még nem nyúltunk-nyúltam ehhez az időszakhoz. Úgy érzem, hogy most érkezett el ennek az ideje. Hiszen felnőtt egy olyan generáció, amely gyerekeinek érdemes megmutatni, hogy szüleik mire táncoltak, házibuliztak, mikor is voltak ők fiatalok. A lemez anyaga főleg abból a korból származik, amikor nálunk még nemigen volt nagy példányszámú lemezkiadás. Egy felmérés alapján határoztam el, hogy ezt a lemezt meg kellene csinálni.
– Most a téged kísérő két zenésszel Bánhegyesből érkeztetek. Mennyiben más ilyen kistelepülésen fellépni, mint például egy nagyvárosban?
– Szélsőséges előadások a helység méretétől függetlenül előfordulhatnak. Úgy hiszem, ma már nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy úgymond kis helyen „dobjuk a műsort". Az emberben ennél ma már sokkal nagyobb a becsvágy, mint hogy vegye a fáradságot, hogy külön ott rossz legyen a műsor. Nem mindegy tehát, hogy is távozik a közönség. Olyan persze van, hogy rosszkedvű vagy indiszponált az ember, de ez már más kérdés.
– A korábban oly sokat emlegetett popzenészek szakszervezetének vagy az szb-titkára. Most, a választások idején milyen eredményekről számolhatsz be választóidnak, kollégáidnak?
– Négy és fél-öt éve, nem kis szervezési munka után alakultunk meg. Úgy érzem, és tudomásom szerint ezen a műfajon belül is az a vélemény, hogy ez időszak alatt annyi mindent sikerült tető alá hoznunk a tervekből, amely az ezt megelőző nagyobb időszakban összességében sikerült. Ennek oka az, hogy szervezett formában tudtunk fellépni, érdekeinket képviselni. Bár véleményem szerint ezekből a dolgokból nem sok érinti a közönséget...
– Bár annyiban mindenképpen, hogy ha a hazai beat-pop-rock zenésztársadalomnak jó a „munkahelyi" közérzete, az egyértelműen meglátszik munkáján is.
– Igen. Tény, hogy kulturális kormányzatunk elismerte, hogy a mi műfajunk a tömegkultúra része, és sajátossága miatt is igen nagy és jelentős hatást gyakorol az ifjúságra. Ezért nem mindegy, hogy a mi sorsunk hogyan alakul. Ezért jobb, ha ez a műfaj integrálódik a kultúra egészébe és nem valamilyen kívülállóságban él. Persze sok minden van még, amit meg kell oldanunk ennek érdekében is.
– Hallhatnánk néhány példát?
– Van egy kb. harmincéves rendelet, amely a gázsik összegét szabályozza. Megítélésünk szerint nagyon elavult már. Talán egyedül Magyarország az, ahol ebben a műfajban csak a szerzők kapnak jogdíjat, noha nyilvánvaló, itt az előadás is alkotó tevékenység. Például lemezfelvétel esetén az előadó semmilyen formában nincs így díjazva. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy nemcsak azon múlik, hogy ki írta a számot, hanem azon is, hogy ki adja elő. Be kellene lépni egy nemzetközi konvencióba, hiszen ezt már szabályozták a külföldi országokban. De dolgozunk azért is, hogy például a televízióban nagyobb teret kapjon ez a műfaj. Megítélésem szerint a mostani műsorformák sem a közönséget, sem a kollégákat nem elégíthetik ki, nem lehetnek megfelelőek. Vegyük például a környező szocialista országokat: azokban hatványosan jobb a helyzet. De sorolhatnám tovább terveinket... A jobb munkafeltétel persze a minőségben is érezteti hatását. A végső cél az, hogy a zenészek megélhetését ne csak a koncertezésekből...
– ...s nem ritkán haknikból?...
– ...igen; kelljen biztosítani, hanem úgy alakítsák a munkafeltételeket, hogy legalább úgymond kenyérgondjai ne legyenek. Mert ez így veszélyezteti a minőséget. Az ideális az lenne – persze csak abban az esetben, ha már valaki eljutott ahhoz, hogy lemezt készíthessen –, ha a lemez jogdíjából úgy megélhessen, hogy csak jó értelemben vett exkluzív koncerteket kelljen adnia, ilyenekkel turnéznia. Nézd, ez a gyakorlat a világ többi országában. Nos, többek között ez is az oka annak, hogy még változatlanul nem vagyunk jelen a külföldi ranglistákon, hogy az országon kívül is neves kollégákról még beszélni sem lehet. Bár lehetne, mert tehetségük és képességük feljogosítaná őket erre.

•	Nyomtatóbarát változat