Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Nógrád
1980. március 15. szombat

Zorán

Puha, kellemes viseletű ing, sötétkék kordfarmer. Nyoma sincs semmiféle hivalkodásnak sem kívül, sem belül. Az emlékeknél kezdjük, a régi, szép rockidőknél, a hatvanas évek elején.

– Akkoriban amatőrök voltunk mindannyian, a szó legszorosabb értelmében – mondja Zorán Sztevanovity –, hiszen még az erősítőinket is magunk fabrikáltuk. Valamit értettem hozzá, érdekelt az elektronika, ezért is jelentkeztem a műszaki egyetemre. Két év után kiszálltam a kettős szorításból, és maradt a Metró. Hogy akkor a zene mellett döntötem, azt azóta sem bántam meg. A műfaj hazai születésénél segédkezhettem, részem volt sok sikerben, ami mindig újabb erőt adott, hogy tovább verekedjük a mi kis harcunkat a sok ellenzővel szemben. El kellett ismertetnünk itthon is a beat hangzásvilágát, és ez csöppet sem ment könnyen. A Metró együttes ma már a múlt, de húsz éve, amikor egy kis klubban megalakultunk, igazán jó barátok voltunk és nagyon hittünk abban, amit csináltunk.

– De a barátságok sem tartanak örökké...

– Barátsága válogatja. A Metró válságba került. Nem tudtunk kilábalni belőle, a banda végül feloszlott. Mindenkinek voltak elképzelései, és valahogy nem sikerült közös nevezőre jutnunk. Így persze nem mehetett sokáig a dolog. Egy ideig még volt cérnám összefogni a társaságot, de végül az is elfogyott. Dusán a televízióhoz került, Frenreisz Karcsi a Locomotív után összehozta Skorpiót, Schöck Ottó zeneszerzőként dogozott tovább.

– Sokan és sokfélét beszéltek akkoriban a Metró felbomlásának okairól.

– Nagyobb volt a hűhó, mint amennyi kellett volna. Szétválásunk nem volt felhőtlen, de nem is volt túl komplikált. Én viszont egyedül maradtam. El kellett döntenem, hogy mi legyen. Őszintén szólva, ez sem okozott túl nagy gondot: folytattam szólistaként.

– Ennek a próbálkozásnak már voltak előzményei, mégpedig elég vegyesek.

– Igen. Az első táncdalfesztiválon a „Mi fáj„ című számmal volt mérsékelt sikerem, majd a „Fehér sziklák” már jobb fogadtatásban részesült.

– A „Mi fáj" idején sokan gúnyolták a Zorán-féle furcsa orrhangú éneklést.

– Joggal. Rosszul képeztem a hangokat, ezen csak a tanulás segített. Közben persze a hazai beatélet sokat fejlődött. Új, tehetséges és technikás zenészek kapcsolódtak be a magyar popvilág alakításában, így aztán aki versenyben akart maradni, annak képeznie kellett magát. Egyszóval, már kevés volt a hit. Én gitározni ugyan elfogadható szinten tudtam, de azért sokat jelentett, hogy a klasszikus gitár rejtelmeivel is megismerkedtem. Emellett énekórákra jártam.

– Hosszú hallgatás után vége megint megpezsdült az élet a szólista Zorán körül.

– Eddig három nagylemez bizonyítja.

– Három sikeres nagylemez...

– Igen, azt hiszem, jól megcsináltuk mindegyiket. Persze, jók a nóták, a zene és a szöveg kiegészítik egymást, és talán én is adok hozzá valamit...

– A kísérő zenészek között nemcsak más együttesek neves tagjai, hanem kitűnő dzsesszzenészek is találhatók.

– Ma már nincs akkora ellentét a beat és a dzsessz között, mint néhány évvel ezelőtt. Mindkét táborban vannak jó és rossz muzsikusok. Tudja mindenki, hogy a fő cél: jó zenét kell csinálni és azt mindkét műfajban lehet. Ha a dzsessz és a pop képviselői együtt játszanak, akkor azon csak a közönség nyerhet, mert a zenészek egymás tudását gyarapítják. A dzsesszrock bizonyítja. Nem? A külföldi jó példák sokat lendítettek az itthoni próbálkozásokon.

– Presser Gábor, Szörényi Levente, Demjén Ferenc is írtak dalokat a megjelent nagylemezekre.

– A beat világban sem ismeretlen a könyöklés, a törtetés. Ilyen van, de ez a kevesebb. Sokkal gyakoribb a segítőszándék. Én ebben a közegben élek, nekem ők a munkatársaim, ismerőseim, barátaim. Ez az egyik ok, amiért dalokat írnak nekem. A másik, hogy velem és bennem a líraibb alkatukat mutathatják meg, mert hozzám ez áll közel, ezt szeretem. A harmadik ok meg az lehet, hogy ha én éneklem a dalukat, attól ők még nem lesznek kevesebbek. Sőt!

– Kiknek szólnak a dalok?

– Mindenkinek, akinek mond valamit és mindenkinek, akit érdekel.

– Azok, akik a magyar poppal együtt nőttek fel, ma már erősen középkorúak. Ők elfogadják a mai Zorán-stílust?

– Azt hiszem, elsősorban ők. Nekik nem kell megmagyaráznom semmit, hiszen együtt éltük végig ezt az időt, értik a jeleket, jelzéseket is. A tizenévesekkel már nem ilyen könnyű a dolog.

– Mit adott a műfajban eltöltött két évtized?

– Ezen így még sosem gondolkoztam. Örömet, bánatot, sikert és sikertelenséget bőven. Ebben és ezt éltem, a zene volt a munkám, a szórakozásom egyaránt. Mindenkiben, így bennem is ott volt, meg van is az önkifejezés vágya. Ez a legmegfelelőbb forma. Ha festeni tudnék, akkor biztosan azt csinálnám.

– Pénz, egzisztencia?

– A pénz? Nem tudok bánni vele. Használom, mert arra való. Egzisztencia? Hiszek ebben a zenében, ami egzisztenciát teremtettem, annyi van és ez nekem elég. Már formálódik a negyedik nagylemez anyaga. Most ez a fontos.

– Lakás?

– A szüleimmel élek. Jól megvagyunk.

– Meddig maradhat valaki beatzenész?

– Amíg nem kezd el félni a színpadon. Ha már úgy indul el a függönyök mögül, hogy nem hisz magában és abban, amit csinál, akkor vége. Ez rám is vonatkozik. Én nem félek.

Elnyomja a cigarettáját, kezet fogunk, aztán eltűnik az öltözők irányában. Néhány perc múlva kordfarmerében, fehér ingben, gitárral a kezében megjelenik a színpadon. Rátelepszik a hosszú lábú székre és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, énekelni kezd. Nyoma sincs rajta a félelemnek.

Hortobágyi Zoltán

Nyomtatóbarát változat