Múlt: jóképű, vékony srác orrhangon énekel, Szerelmes, lágy, ritmusos nótákat. A kritika hörög, az ifjúság őrjöng (és rokizik).
Közelmúlt: egy jóképű, vékony férfi kevésbé orrhangon énekel szép, tartalmas dalokat. A kritika szelídül, az ifjúság csöndesebben lelkesedik.
Jelen: egy jóképű férfi remek, rólunk szóló dalokkal lepi meg a rajongóit. A kritika megadja magát, a közönség korra, nemre való tekintet nélkül lelkesedik, és zsúfolásig megtölti a Budapest Sportcsarnokot, ha ZORÁN fellép.
Amikor édesanyám nagyon fiatalon, egyik percről a másikra elhagyott minket, üres lett a világ, sápadt az ünnep, fénytelen a gyerekeim mosolya. Azután kaptam egy kazettát. Te énekeltél. „Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár”. Meghallgattam egyszer, kétszer, százszor. Sírni kellett, de segített.
Mondják, hogy sokan hallgatták meghatottan ezt a dalt. Elveszítünk valakit, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan őrület. Viszont könnyebb a továbbélés, ha egy picit is hisszük, hogy van ott fenn valami, valaki. Hogy van folytatás. Több felekezet meghívott – a szöveg alapján elvileg bármelyik vallás magáénak tarthatja a dalt –, például a váci püspök is meginvitált egy beszélgetésre. Csodálatos ember, nagy élmény volt. Nem vagyok templomjáró – gyerekkoromban sem vittek –, de valamiben azért hiszek: léteznie kell egy erőnek (mindegy, minek nevezzük), mely mozgatja a világot. Tán vigyáz is ránk, és felelős értünk.
– Három évvel ezelőtt magadra maradtál lányoddal. Éva a feleséged ma már abból a fenti országból figyel rátok. Önmagad is vigasztalod ez zenével?
– Nem nagyon. A dologban az szép, hogy születésének Éva is részese volt. Ez egy külföldi dal, amely megtetszett, és először neki mutattam meg. Ő lelkes lett, noszogatott, hogy csináljam meg. Örült a nagyzenekari kíséretnek és Dusán szövegének. Persze amikor éneklem nem érzékenyülhetek el úgy, mint talán azok, akik hallgatják. De én sem tudom teljesen kikapcsolni az érzelmeimet. Sokszor nem is megy.
– Ilyentájt gyakran eluralkodnak rajtunk az érzelmek. Várod a karácsonyt?
– Mindig is az előkészületeket szerettem jobban. Azt, hogy örömet lehet neki (nekik) szerezni. Valahogy olyan az ünnep, mint a fellépés. Érdekesebb, izgalmasabb felkészülni, mint végigcsinálni. Ha vége, valami furcsa űr marad az emberben. Ez nem rossz érzés, de nem is olyan feszítő és örömteli, mint a várakozás. Ez a harmadik karácsony Éva nélkül. De már az elsőt is megrendeztük magunknak, mert a lányom nem engedte, hogy bármi máskép legyen, mint régen. Ösztönösen átvette Éva szerepét. Akkor még nem tudtam, milyen sokat segít ezzel. Idén is otthon leszünk. És a hagyományoknak megfelelően átjön majd hozzánk Éva bátyja a családjával. Nehéz erről beszélni. Én már gyerekként is örökké hárítottam, nem szerettem megfogalmazni, mi van velem, különösen akkor nem, ha valami fájt. Például nagymamám halálát is igyekeztem „hárítani, pedig amikor átjöttünk Magyarországra, ő volt a ”házi tűzhely", ő tartotta össze a családot. Tudod, hogy haláláig nem tanult meg magyarul, és csak szerbül beszélt hozzánk?
– A szüleiddel, a testvéreddel nem töltöd együtt a karácsonyt?
– Dehogynem! Csakhogy nem decemberben, mert a pravoszláv karácsony január hatodikán van, és mi akkor jövünk össze a szüleinknél.
– Miért jöttetek át Jugoszláviából Magyarországra?
– Az embereket vagy a gazdasági kényszer, vagy a politika vetette ki a hazájukból. Mi az utóbbi kategóriába tartozunk. Apám jugoszláv diplomataként Magyarországon ragadt. Persze ez nem jelentette azt, hogy megúszhatta a Rajk-pert. Lecsukták. De hihetetlen életereje és optimizmusa megóvta a megtöretéstől, ép lélekkel került ki a börtönből.
– Soha nem jutott eszedbe, hogy magyarosítsd a neved? nem mondták a menedzserek, a műsorszerkesztők, hogy legyél, mondjuk Zoltán?
– Soha! Magyar állampolgár vagyok, de az anyanyelvem szerb. Bár az is igaz, hogy nagyon fiatalon kezdtem ismertté válni, ostobaság lett volna nevet változtatni. Amúgy a nevem hajnalt jelent, Dusáné pedig lelket.
– Manapság annyi a vihar Szerbia körül.
– Igen, mindez kétségbeejtő. Viszont soha nem bántottak itthon a szerbségem miatt, inkább érdeklődtek nálam, hátha én többet tudok. Sajnos, ez így is van. A rokonaink gyerekeit bevitték katonának... Erről nem jó beszélni.
– Igen, de közben tiszteltük és szerettük. Egy emigráns családban azt hiszem, nagyon is természetes, hogy sokat vitatkozunk az élet dolgairól. Lehet, hogy Dusán szövegei azért mondanak gyakran többet, mint a szokványos dalszövegek, mert már gyerekkorunkban megszoktuk, hogy a körülöttünk zajló világra figyelni kell. Apám ma hetvenhét, anyám hetvenhat éves. Nagyon becsülöm őket. Meleg fészekben nőttünk fel a testvéremmel, és én arra törekszem, hogy olyan nyitott, nagyvonalú, de mindig is szeretően féltő szülő legyek, amilyenek ők. gondold csak el, hogy már mindketten a Műegyetem villamosmérnöki karára jártunk, amikor bejelentettük, hogy inkább zenészek leszünk! És ők nem mondták azt, hogy jó, jó, de előbb fejezzétek be az egyetemet. Tudomásul vették a döntésünket! Töröm a fejem: tudnék-e ilyen megértő lenni: Ha mondjuk a lányom néhány év múlva, egyetemistaként közölné, hogy abbahagy mindent, mert manöken lesz. Kapálóznék kézzel-lábbal. Persze, amikor erre gondolok, mentegetem magam: ma már hajtósabb a világ.
– Keményebben kell felkészülni, dolgozni, mint régen. És ezért állnak hegyekben a könyvek az éjjeliszekrényemen. Majd át kerülnek a könyvespolcra, utána megint keletkezik egy hegy. Csak a töredék elolvasására van időm. Majd egyszer.
– A könyvek a magad készítette éjjeliszekrényen sorakoznak, onnan kerülnek a magad készítette polcra?
– Azért nem minden bútort én csináltam. Amúgy tényleg régi szenvedélyem a barkácsolás. Gyerekkorom óta fúrok-faragok. A kétkezi munkánál nincs nagyobb öröm. Dusán meg én megszállott modellezők voltunk. Vettünk egy zacskó vonatalkatrészt, és csináltunk egy gyönyörű vasúti pályát. Majd jött a repülőmodellezés. Szóval nem véletlenül mentünk mi a Műegyetemre. Persze régebben több mindenre jutott időm. Gyakran tépelődöm: hogy is volt ez? Az ok egyszerű: ma a fennmaradáshoz – a továbblépésről nem is beszélve – profizmus kell. A közönség egyik nap bemegy a Rolling Stones-koncertre, másnap meghallgat engem a Sportcsarnokban. Tehát a mérce a világszínvonal! Évente negyven-negyvenöt országos koncertem van, köztük egy a Sportcsarnokban, mindez, a lemezek kiadásával együtt, rengeteg apró munkával jár. Minden folyamat minden kicsi részleténél jelen kell lennem ahhoz, hogy később a végeredmény olyan legyen, amilyennek megálmodtam. Irigylésre méltó a te szakmádban, hogy ennyire elfoglalt vagy. Ma az énekes a maga ura, önálló vállalkozóként hódolhat a szenvedélyének, Reálisabb a megmérettetés. Nem arról szól a történet, hogy milyen összeköttetéseink vannak – nem egyetlen koncertiroda, lemezgyár dönt életről, halálról –, reálisabb a verseny. Ha nem kellesz az egyik kiadónak, még megpróbálhatod a másiknál. Persze a viszonyok még zavarosak.
– Azt mondják a műfajod elsősorban a fiataloké. Sok idő elszállt a pályakezdésed óta, de te ma is népszerű vagy.
– Címszavakat mondok: szerencse, kitartás, tehetség, ne vedd túl komolyan önmagad! De a sikert se! Sokan „ráülnek”, lubickolnak benne, azt hiszik, más szabályok vonatkoznak rájuk, mint az átlagemberekre. Engem az idő józanított, talán okosított is. És (szerencsémre) nem vagyok sikerhajhász típus. Gyakran mondták rám: fapofa. Lehet, hogy épp e fapofaság védett meg sok mindentől?
– De a kemény vagy rosszindulatú kritika egy „fapofának” is fájhat.
– Nekem az a legrosszabb, ha magam érzem, hogy valami nem igazán sikerült jól. Egyébként Éva volt a legjobb kritikusom. Igényeltem, hogy mondjon őszintén véleményt! Szükségem volt rá! Szerintem az álságos dicséretből kevesebbet lehet profitálni, mint a kritikából. Még egy dolog: ha valaki kiáll a nyilvánosság elé, tudnia kell, hogy bárki véleményt mondhat róla. Az exhibicionizmusnak sokszor ára van.
– Te ennyire józan maradtál?
– Mielőtt szentté avatódom, gyorsan elmondom, hogy nekem is voltak őrült periódusaim. Zenész életem első korszaka naiv, bohém és ennek megfelelően kissé dilis volt. Nem kerestünk olyan sokat, hogy érdemes lett volna spórolnunk, de annyit azért összehoztunk, hogy bolondul jól éljünk. Nem igaz, hogy minden percben azzal foglalkoztunk, hogy éppen kemény vagy puha diktatúra vesz-e minket körül. Egyszerűen élveztük az életet. Bulik, csajok, utazások. Azután a Metró együttes megszűntével véget ért a boldog gyermekkor. És jött egy átmeneti „pofozgatós” korszak: kimentem „vendéglátózni” Nyugatra. Rémes emlék. Kérdezheted, miért mentem el. Okkal. A Metró úgy működött, hogy mindenki hozta a tehetségét és a hangszerét, beletette a pénzét a közösbe. Amikor a banda feloszlott, ki kellett fizetnem a többieket, hogy a zenekarozást folytathassam. Kőkemény adósságba vertem magam. Csak úgy tudtam törleszteni, hogy innsbrucki, bécsi lebujokban, sztriptízbárokban zenéltem. A borzasztó az volt, hogy tízszer annyit kerestem nímandként Ausztriában mint itthon sztárként! Lényeg: kifizettem az adósságaimat.
– Ez volt életed legzűrösebb korszaka?
– Ekkor merültem legmélyebbre, lehettem volna alkoholista, narkós meg minden. Ma sem tudom, hogyan őriztem meg magam. Talán a gének, a neveltetés. Angliában egyszer megkóstoltam a kábítószert. Soha többé! Semmi közöm a dologhoz. Inkább azt figyeltem, hogy a többiek milyen hülyék lesznek tőle. Van egy nagyfiam, Amerikában él. Magas, jóképű, badizik, nem iszik, nem dohányzik, nem kábítózik, őt sem gyűrték le a kísértések.
– Itthon nagyon sok felnőtt félti rettegve a gyerekét a kábítószertől.
– Mivel tinédzser a lányom, én is rémülten figyelem a jelenséget. Az hiszem, ez egész társadalom elég felkészületlen. Az úgynevezett jó családból való srácok éppúgy veszélyeztetettek, mint a lumpenek gyerekei. Jelzem, korábban sem volt különb a fiatalság, aki nem ismeri a kalácsot, az nem rontja el vele a gyomrát. valószínűleg sok-sok képzett, emberi nyelven beszélő szakember kellene, hogy a srácok megtudják, hogy ez az út hova visz.
– Azt már elmondtad, melyik volt életed legzűrösebb korszaka, most mesélj a legboldogabbról!
– Életem legboldogabb időszaka a lányom születése, és az utána következő néhány év volt. A házasságom Évával, minden későbbi megpróbáltatással együtt is, fantasztikusan szép és dolog volt.
– Néhány hete láttalak egy reggeli tévéműsorban. Kiegyensúlyozott, jókedvű voltál, nem törekedtél arra, hogy a középpontba kerülj, mégis a középpontban voltál. Úgy tűnt, jó viszonyban vagy önmagaddal.
– Talán kezdek egy kicsit egyenesbe jönni, persze még mindig nagy hullámokban jönnek a jó és rossz periódusok. Sokat segítettek és segítenek: a család, a barátok és a zene. Presser Gáborral és Dusánnal mi már tudjuk, hogy a jó dalokkal örömet szerezhetünk a saját korosztályunknak, a szüleinknek, de akár a tizenéveseknek is. Nagy szerencsém, hogy már fiatalon sem csak szórakoztatni akartunk, mindig szerettünk volna ennél egy kicsit többet is adni.
– De az is fontos, hogy így nézel ki. Például egy kövér Zorán már nem lenne „a Zorán”.
– Ezt is gének javára írom. Amúgy örökké fogyókúrázom, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy soha nem fogyókúrázom. És persze elég pörgősen élek, ez is sok kalóriát fogyaszt.
– Sok a munkád decemberben?
– Nagy koncert ilyenkor nincs. Zimankó, csúszós út, rosszul tűröm a hideget, én a forróságot, a déli vidéket szeretem. Munkám van, most fejeztünk be egy új lemezt válogatott szerelmes dalaimból. Amúgy még mindig szomorúan nehéz, hogy nem társsal vágok neki ennek a nagy karácsonyozásnak. Szóval te most egy teljesen szólóban álló (élő) emberrel beszélgetsz, aki még nem heverte ki a felesége halálát, de azért igyekszik szép karácsonyt rendezni a lányának. És szilveszterkor majd elmegyek olyan barátokhoz, akikkel jól fogom magam érezni. Legalábbis megpróbálom.

•	Nyomtatóbarát változat