Csak így: Zorán. Kisgyerektől az aggastyánig mindenki ezen a néven ismeri. Sokan nem is sejtik, hogy ez vezeték- vagy keresztnév. Végeredményben mindegy. Zorán, az Zorán.
Egyszemélyes intézmény.
A nosztalgiára hajlamosak és az újat kedvelők egyaránt szeretik. Elképesztő, hogy több mint húsz éve, az első Ki mit tud? óta szüntelenül reflektorfényben van.
Hogy mi lehet a titka?
Nem tudom. Egyszerűen ő a Zorán.
Amikor telefonon beszélgetésre invitálom, egy csendes presszót ajánlok.
– Inkább itt nálunk, itt sokkal nyugodtabban beszélgethetünk.
Így hát a lakásában találkozunk.
– Talán zavar, hogy mindenki megnéz? – az első kérdés magától adódik.
Cigarettára gyújt:
– Amikor a színpadon vagyok, azt szeretem, ha maximálisan figyelnek rám. Civilben viszont azt szeretném, ha nem vennének észre. De hiába igyekszem elvegyülni, nem megy.
– Gyanítom, jelentős postád van...
Bólint:
– Szép számmal érkeznek levelek, sajnos nem is tudok mindegyikre válaszolni. Külön titkár kellene ahhoz, hogy időben mindenkinek írni tudjak. Azért jó néhány levelet megválaszolok.
– Lehetek indiszkrét? Hogyan reagálsz a szerelmi ajánlatokra?
Enyhe mosoly a szája szögletében:
– Ma már sehogy. Nős ember vagyok. Nem tagadom, Metrós koromban nem utasítottam vissza az önként jelentkezőket...
– A családi életed mennyire befolyásolja a pályád?
– Ez a munka nem igazán kedvez a magánéletnek. Csak olyan partnerek tudnak megmaradni mellettem hosszabb-rövidebb ideig, akik elviselték, hogy ritkán vagyok otthon, nehéz velem közös programot csinálni. A feleségem a TV-nél dolgozik, amikor hozzám jött, tudta, hogy mit vállal.
– Milyen típusú nők vannak rád a legnagyobb hatással?
– Egészen ifjú koromban a szőke, kék szemű lányok voltak az ideáljaim. Furcsa módon a legkevésbé ilyen nők akadtak az életemben. Később természetesen megváltozott a véleményem. Nem az előre elképzelt külső, hanem az ideális szellemi és fizikai kapcsolat döntött a választásban. Az olyan nőket szeretem, akikben megérzem, hogy „ellenfél" válhat belőlük. Nem kedvelem a gyengébb nem olyan képviselőit, akik hamar megadják magukat – nevet. – Szeretek uralkodni, de úgy, hogy bizonyos ellenállásba ütközzem.
– Civilben gyakran mosolyogsz, sőt nevetsz is. A színpadon azonban nagyon komoly vagy. Mi ez, póz vagy szokás?
– Póz? Semmiképpen! Talán túl komolyan veszem az egészet. Már Metrós koromban is arról voltam híres, hogy ritkán mosolygok. – Széttárja a karjait – Ilyen vagyok!
Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Harangozó Teri, Szörényi Levente, Fenyő Miklós és nem utolsósorban Zorán a Ki mit tud?-on tűntek fel. Több mint két évtizede a hazai rock- és popzene élvonalában vannak. Évek óta azonban szinte nem tűnik fel új tehetség. A legutóbbi Ki mit tud?-on sem jelentkezett esélyesnek látszó új trónkövetelő.
– Mi lehet ennek az oka? – faggatom Zoránt.
Megvonja a vállát:
– Csak találgatni tudok, az igazi választ ne tőlem várd. Nem voltam ott a rostákon, a képernyő előtt pedig nem a teljes választékot láttuk. A bennfentesek szerint jelentős tehetségek nem jelentkeztek a vetélkedőre, egyszerűen azért, mert mindjárt a profik táborában próbálkoznak. A komolyzenei kategóriában viszont valóban remek tehetségek vonultak fel.
– Ha most indultál volna el a Ki mit tud?-ban, melyik számoddal nevezel?
– Mindig az utolsó lemezem áll hozzám a legközelebb, ezért erről énekeltem volna egy-két dalt.
– Annyit írtak, beszéltek arról, hogy lesz magyar világsztár. Mégsincs. Vajon miért?
– A sztárokat világcégek gyártják. Mi ezekkel szemben hátrányban vagyunk. Nem tudunk ott lenni a fogadásokon, ahol a fontos emberek vannak, nem jelenünk meg állandóan a nyugati képernyőkön, nem vagyunk ugrásra készen... A magyar popzenében vannak olyanok, akik jobbak, mint az általunk ismert világsztárok, ők maguk az említett okok miatt mégsem lehetnek azzá. Ahogy a magyar vállalatok küszködnek az áruikkal, úgy a művészi életben is az eladás a gond. A kiváló árunk ugyan megvan, de a „csomagolástechnikánk" nem az igazi... Ma már nincs olyan, mint a mesében, hogy felfedeznek valakit, aki a konyhában énekel... Módszeresen óriási összegeket fektetnek a sztárjelöltek felfuttatásába.
– A hazai sztár sok, de a Szabadfoglalkozású Előadóművészek Szakszervezetének csak egy titkára van – utalok Zorán társadalmi funkciójára.
– Látod, ilyen is csak nálunk létezik. Nagyon sokáig nem akarták elismerni a műfajunkat. Amióta szakszervezetbe tömörültünk, értünk el eredményeket. Sok sajátos problémánk van, a gázsitól a betegbiztosításig. Például ha hangszert veszünk külföldön, luxusvámot kell fizetnünk, akárcsak egy gépkocsi után, pedig nekünk a munkaeszközünkről van szó...
– Szakszervezeti titkárként sokat kell hivatalos ügyekben tárgyalnod. Kíváncsi vagyok, hogyan szólítanak hivatalos helyeken?
– Zorán elvtársnak. Olyan ez, mintha valakinek Pista elvtársat mondanának. Mások művész uraznak. Egyik megszólítást sem szeretem. A mi műfajunkban a magázódás furcsa, tiltakozunk is ellene. Nem sértődöm meg, ha bármilyen kissrác letegez.
– Nem érzel vágyat, hogy más műfajban is kipróbáld magad?
– Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy Dusán öcsémmel közösen írunk egy rockoperát. Én szívesen eljátszanám az egyik szerepét.
– Több mint húsz éve vagy a pályán. Érzel valami nosztalgiát?
– Én azok közé tartozom, akik keveset gondolnak vissza a múltjukra. Számomra az a legszebb, amit éppen csinálok.
– Történetesen?
– Az ötödik nagylemezem.

•	Nyomtatóbarát változat