Emlékeztek? Április volt, a cigarettafüstöt már megfoghattuk a padlóra tett huszonöt-wattos lámpa fénysátrában és az asztal körül ülők arcélét felhígította a félhomály. A MŰFAJ-ról beszélgettünk, így, csupa nagybetűvel, mert hajnalra már nagyon komolyan vettük önmagunkat. A vita felhevült, a háziasszony riadva intett a kezével – csitt, gyerek alszik a másik szobában, de bennünket már nem lehetett megállítani. Pufogtak az érvek és ellenérvek, és mikor végre szedelőzködtünk, kényszeredett mosollyal néztünk egymásra. Tudtuk: elmaradt az okos válasz a kérdésekre. A rock tömeglelkesítő izzása csodálatos, de a lángolásban nem hamvad-e el éppen az a varázs, amely a tüzet felélesztette? Senki nincs, aki egy dallal megállítaná a rohanást? Lesz-e valakinek mersze még csendesen beszélni, szégyellve – rejtett gondolatainkról, fülledtnek tartott érzelmekről?
Emlékeztek? Áprilisig, 1977 áprilisáig a harmincévesek nosztalgiájának jelképe. A bulira belógások, trapéz és párhuzam-nadrágok, homlokba fésült háromcentis fürtök, ártatlan galcsizások és gyufapöccintő versenyek idézett mottója. A hitetlenkedés erősebb volt a bizakodásnál. Aztán a boltokba került a faháncsborítós nagylemez, a bennünket vizsgáztató-vizsgáló szemű portréval. Puritán volt: a hátlapon a hírességeket, a műfaj legjobb zenészeit is halvány betűvel írták. Többet mondott minden ajánlásnál.
Emlékeztek? A Tesla hangfalak dübörgéséhez szokott vásznai ezúttal nem remegtek meg, mikor a tű odaért a fekete bakelit befutójának végére. Ha elmondhatnám, amit nem mondasz el, szólnék arról mennyi mindent elhallgatunk még – szólt a prológus az Egészen egyszerű dalban és Zorán élt a lehetőséggel. Elmondta helyettünk, amit megéltünk, de nem éltünk át, mert a perc varázsát hagytuk veszni az óra kedvéért. Tanított, de nem tanárkodott. Szórakoztunk és abbahagytuk a szórakozottságot. A mondatok önérzetünk helyett csak a felületünket karmolták, felületesség nélkül. Zorán addig, áprilisig csak egy idegen hangzású név volt. Ma sokunknak azt jelenti: tükör.
Tükör: az Addig jó felismerésben: ha egy kicsivel több vagyok, mint tegnap voltam, amíg az arcom ugyanaz, mit tegnap hordtam, amíg a szívem ugyanúgy ingyen dobban, addig jó. Tükör az Amikor elmentél megmosolyogtatóan szánalmas szerelmesének magányában, a Kiáltás segélyt kérő panoptikumában, a Nekem nem elég dacos újat követelésében. Tükör a Menj el vidám szakításában, az Aranykulcs rövidnadrágos, matinéra járó fiújában.
Emlékeztek az újkori zene talán legszebb, elsápasztó, szívet szorongató balladájára? Apáink számunkra már furcsa, de mélyen emberi hitére, nyugalmára? Az otthon melegére, a szavak igazára, a gyűrű aranyára. Chaplin bánatára, az első éjszaka tiszteletére, a hőstettekre és bölcsességekre? És emlékeztek az ezzel ellenkező, de nem ellentmondó ragaszkodásra a mikrobarázdához, a város zajához, a lézersugárhoz, az ezredforduló elképzelhetetlen ünnepléséhez? Egymás kezét kerestük, mert társra volt szükségünk az igazság, a szókimondás mellbevágó súlyának elviseléséhez. Örültünk, hogy megértettük az üzenetet. Sajnáltuk, hogy csak tízmillióan.
Most októbert írunk. Nem kell már másfél év emlékéből élni. Felvehetjük a telefont, szólhatunk az ismerősöknek: itt a folytatás. A gátlások legyőzéséről, az esték sóhajokkal teli világáról, a képeslapok megelevenedő romantikájáról, az örömből-reményből-közönyből-merítésből. A hősökről, akikről nem írnak verset. Mindannyiunkról. Ha foglalt a telefon, vagy nem felel, tudd meg így: megjelent Zorán második nagylemeze.

•	Nyomtatóbarát változat