Lassan mi már úgy gondolunk az Illésre, a Metróra, az Omegára, mint anyáink, nagyanyáink azokra, akiknek melódiáit oly „cikis„ lett volna hallgatnunk vagy játszanunk a hatvanas években. A jó szülők folyton arról meséltek, hogy milyen felejthetetlenek voltak az ötórai teák a Pipacsban, a Kispipában vagy a Dunakorzó kávéházban, ahol Holéczy Ákos, Seress Rezső meg Horváth Jenő zongorázott, mi pedig évek óta azon nosztalgiázunk, hogy micsoda bulikon gyűltünk egybe – fehér ingben, nyakkendőben – a Szentháromság téri várklubban, az E-épületben vagy a Dohány utcai ”Metró-állomáson". Hölgyeim és uraim, egykori tizenéves beatnikek, sajnálattal be kell vallanunk: megöregedtünk...
Azért még – lélekben – őrizzük az ifjúságunkat. Szombat este tizenháromezren vonultunk ki a Budapest Sportcsarnokba, hogy újra halljuk a Metrót, és hogy egyszer már ne a feleségünk kérdezze meg tőlünk, ha morózusan csapjuk be magunk mögött a kisszoba ajtaját: Mi fáj? Gyere, mesélj...
A Metró amúgy is mindig elandalított. Frenreisz Karesz ugyan becsempészett némi soult és bloust a kedves és kellemes muzsikába, de a zenekar gitárra és Hammondra hangszerelt slágerzenét játszott, miközben mi együtt lágyultunk el hajdanán a Zoránékért tömegesen bolonduló lányokkal. Pesten (és Budán) akkoriban sehol sem volt annyi gyönyörű tini, mint a hétvégeken a Metró klubban, mert minden valamirevaló (szombatonként pontosan éreztük: mire való...) miniszoknyás oda járt elalélni, igaz, nem tőlünk, hanem a Sztevanovityoktól, Brunnertől, Schöcktől, Frenreisztől, meg a nagy ötös fülbemászó, a fejeket – hál’ isten – mégiscsak a mi vállainkra borító számaitól.
Noha a Metró arról (is) dalolt, hogy Kócos kis ördögök voltunk, az együttes bálványozott tagjaira mindent lehetett mondani, csak azt nem: kócosan és ördögökként jelentek meg a színpadon. Amíg Szörényi Leventét Little Richard, Presser Gábort pedig Jimi Hendrix ihlette meg, addig Zorán és társai Roy Orbison dalait „nyomták„, amelyek egyébként szintén kitűnőek, csak jóval szelídebbek az előbbi előadók ”csörömpölő" repertoárjánál.
De az ember melegségre vágyik, ez újfent kiderült abban a pillanatban, amikor a Metró húsz év után ismét kiállt immár kissé ráncosodó, pocakosodó, de semmit sem felejtő közönsége elé. Varázsos este volt, tökéletesen meghitt hangulatban. A fiúk garmadával hozták elő az országos slágereket, s úgy játszották újra az egykori toplistát, hogy arról jó néhány nevezetes dalt ki is hagytak. Például nem szólt közben a colt (a fiatalabbak kedvéért: volt egy olyan Metró-sláger, hogy Közben szólt a colt), nem nyílt ki a, nem ivott rumot Bell, a részeges kutya. Ám a néző csak ámult: még így is mennyi, de mennyi ismerős nóta került a műsorba! Az Édes évek felidézésének napján megint mézes volt számunkra a Citromízű banán (még szép, hiszen Frenreisz csöpögtetett hozzá Pár csepp mézet), a klimatizált arénában is a Dohányfüstös terem levegőjét szívtuk, és együtt nyúltunk a zsebünkbe, hogy telik-e még egy kettőötvenes fagyira, amikor azt hallottuk, ismét csak Karesztól, hogy A pénz nem minden, minket nem érdekel...
És szóltak az újabb és újabb (helyesebben: a régi és még régebbi), ma is kívülről fújt dalok, melyek annyira bennünk élnek, hogy valamennyien gond nélkül levizsgázhatnánk a Metró-összesből. Érthető, ha a koncert vége felé már öten vezényeltek, és tizenháromezren énekeltek, ragaszkodva a beatet tekintve mindenképpen boldog időkhöz.
Egy zenekar elbúcsúzott. Mármint a színpadtól. Tőlünk aligha.

•	Nyomtatóbarát változat