Amikor a dolgok rosszul álltak, mert levették fejünk fölül a tetőt, ki a kezünkből a munkát, amikor ültünk azon a már-nem-munkahelyen, kóstolgatva a munkanélküliséget, várva a szép holnapot – akkor időnként azt énekeltük, hogy uram, a dolgok rosszul állnak. csak ezt, nem tudtuk tovább: uram, a dolgok rosszul állnak. S még ezt is hamisan. Ezt a fél sort is.
Most itt a szép holnap. S fölfedeztük, hogy a dolgok összefüggnek. Az ember gyereke elkezd játszani az építőkockákkal. Csukott ajtó, nehogy rajtakapják. Nyers-színűek a kockák, lecsiszoltak, virtuális erezettel, szépek, de: kockák. Aztán lesz egy pillanat, amitől fogva nem kockák halmaza többé a kockahalmaz, hanem valami. Ezért a pillanatért játszik az ember. (S a játékért él.)
Merüljünk bele: Nem kell, hogy átírd a múltat, azt, amiben részed volt. Hányféle múlt van? Hozzád kölyök voltam még, szép Júlia. törvény, s mentség van itt bőven... megfelelni megtanultam egy-két iskolának. Egész életem rád vigyáz. Azt hitted, mint annyi jó bohóc, hogy a lényeghez is hozzászólsz. Még számíthatsz rám, gyere velem, mint rég, nem kell mindig a szép idő. Valaki mondja meg, miért ilyen? Házat, eszmét, mi épült, s összedőlt, ennyit hagytak ránk, ennyit bíztak ránk.
Zorán, persze: Szép holnap. Kavicsok egy katedrálisból. Ne legyünk ennyire pátoszteliek: kockák egy épületből. Az építkezés ‘60 táján kezdődött, ezzel a lemezzel került föl a tető. Az építkezés eleinte mozgalom volt, később üzletté vált. Na és? – mondaná erre Zorán, ha akarná. Volt idő – mondaná továbbá –, amikor már arra is, akinek egyáltalán lemeze jelent meg, azt mondták: eladta magát, elárulta a műfajt. Pedig csak lépett a korral, tudomásul vette, hogy a világ halad: volt idő, amikor házilag is lehetett erősítőt barkácsolni, eljött az idő, amikor nem lehet. A filmet is meg lehetett csinálni eleinte egy szem tekerős felvevővel, ma meg kamionnyi technikával készül a legrövidebb dokumentumfilm is. De attól az még lehet progresszív. A puszta gondolat is jellegzetesen közép-kelet-európai, mindenesetre sehol máshol a világon nem fordult elő, hogy éppen azok értenek meg egy társadalmi jelenséget a legkevésbé, akik belekapaszkodtak az állványzatba. Néha annyian és olyan erővel, hogy az már a félig felhúzott épület épségét is fenyegette.
A zene meg szól, magyar lemezen, NDK-beli lemezjátszón. Presser-zene, meg Gerendás Péter, meg Zorán-zene, egyszerű zene, balladai zene, csupasz, borzongató zene; fogva tart. Energiát igényel. Munkát. Egyensúlyoz a befogadhatóság és az élmény határán. A befogadhatóságon innen marad, az élményen át-átlendül. Nem ezeknek a daloknak dolgozik a világ. A világ bonyolódik, művészetbeli visszatükrözése tehát megérthetetlen, vagy a végsőkig leegyszerűsített. A tömegtermelés és az egyvágányúság irányában leegyszerűsített. A világ uniformist húzott, és jé, ténylege, lassacskán nemzetközivé lesz. Alig maradt hely benne Szép holnapoknak. Kérdezhetnénk most az előadót, miért erőszakolja bele mégis. Mekkorát szólna például egy Zorán dizsilemez! Mennyivel több fogyna! S mondaná az előadó, kezét kissé széttárva, felhúzott szemöldökkel (mert a szöveg ugyan Dusáné, de az élményanyag közös), miért kéne átírni a múltat? Illés, Omega, Metró – az akkori forradalom mára csupán erkölcsi kényszer, de: kényszer! Nem mintha nem lennének dilemmatikus pontok ezrével. Kettő ezek közül a legfontosabb: 1. megteremteni a saját ízlésvilág és közlésvágy, valamint az asztalfiók egyensúlyát, 2. fel kell nevelni a kislányt, akiért épül a szép holnap, s aki most négy és fél éves – és még éppen megtalálni ezzel a zenével az elveszett nemzedéket. az elveszett nemzedéket, amely nem olyan nagy generáció, hogy ne fért volna bele a hierarchiába. De mégse fért bele, mert lelassult a történelem és az elveszett nemzedék panel-lakásokban ücsörög, csak halkan hallgat zenét, hogy ne zavarja a szomszédokat, ám így is zavarja, de azt az egyet azért nem tudja megállni, hogy föl ne vonítson, kissé komikusan, mikor az előadó azt énekli, hogy „ennyit bíztak ránk". Hát istenem. Vele szeretne énekelni, de nincs hangja, szegénykének.
Ám ez már történelem, még a kibontakozás programja előttről. Ma már-már más világ van. itt van ez a cirkusz és kenyér ügy. az Előadó szerint a kor még a cirkusznak sem kedvez, szerintem annak már igen. A Szép holnap dalai az elveszett nemzedéknek íródtak, s e nemzedék ivadékainak. Akik most egyetemisták, főiskolások. Könyvespolc-hátteret kaptak a szüleiktől, mobilizálható tőkét nem. A szellemivel meg mit kezdhetnek? Tanulnak. Terveket kovácsolnak belőle, illúziókat és vágyakat. Ezért fogékonyak a lemezre, ezért voltak a legjobb bulik egyetemi-főiskolai környezetben. Persze, aztán majd jön a panel és a munka, ami kevéssé hatékony ugyan, de nem is lehet megélni belőle, másodállás kell tehát, és tovább alkalmi munkák, nem marad idő a holnapokra.
Ilyeneket is ki kell mondani, mert úgy tele van vele a fejünk. Egyáltalán, annyira közép-kelet-európaiak vagyunk. Mert egyéniségek akarunk lenni, meg, ha mondunk valamit, akkor mindjárt mondani akarunk vele valamit.
Nálunk senki sem lehet próféta a hazáján kívül. Idehaza meg muszáj azzá válnia, aki kilép a cirkuszból. Na ez a lényeg.

•	Nyomtatóbarát változat