Sztár? Így is mondhatnánk, de hozzá kellene tennünk: a sztárokra jellemző külső csillogások nélkül. Inkább nevezhetjük népszerűnek. Mert feltétlenül az, évek óta. Újabb és újabb nemzedékeket hódított meg. Előadásmódja, tehetsége az esztendők során fejlődött, letisztult, közönségkapcsolatait erősítővé vált. Sikerének titka? Talán az időszerűsége, hogy éneke mindig arról szól, ami éppen érdekli a fiatalokat. Meg talán az is, hogy mindig képes megújulni, úgy, hogy egyéniségét nem adja fel. Vagyis nem hódol a divatnak. Azt hiszem, hogy e műfajban ritka tulajdonsága, hogy gondolkodik. Nem harsog bele a világba, megfontoltan muzsikál, énekel. És hallhatóan képezi magát, mind ének-, mind hangszeres tudását. Komolyan veszi a régi törvényt, amely szerint a tehetségnek szorgalommal is kell párosulnia, ha igazán hatni kíván.

Népszerűségének okait elemezve, javára írhatjuk, hogy nem él a közönség „átejtésének" módszereivel. Mindig önmagát adja, felelősséggel, közérthetően, és reméli, hogy ezt a tulajdonságát a koncertjeit látogatók is honorálják.

– Pályádra visszatekintve, olvastam rólad, hogy indulásodban volt valami meseszerű. Hasonlítanak ama bizonyos mesebeli apa egyik fiához, aki elhatározta, hogy szerencsét próbálni világgá megy.
– Annyiban igaz, mint általában a mesék, van valamilyen valóságalapjuk. A mesékben is elhatározás születik: az illető hős el akar érni valamit. Célba éréséig azonban emberpróbáló utat kell végigjárnia. Ami az én pályámat illeti: túl sok mesebeli élményre nem emlékszem, nem tudnék beszámolni szárnyaló eseményekről. Tudom, szívesebben vennék, ha tündöklésről, ragyogásról tudósítanék, ha megmozgatnám képzelőerejüket, ám a valóság nem ilyen.
– Érvényesülésedet nem nehezítette idegen hangzású neved?
– Nem kiskoromban telepedtünk le Magyarországon, Jugoszláviáról alig pislákoló emlékeket őrzök. Gyermekkorban könnyű nyelveket tanulni, én is hamar elsajátítottam a magyart. Az általános iskolától kezdve az egyetemig sohasem éreztem, hogy valamiben is hátrányosan megkülönböztettek volna. Inkább mindenkor segítetek, támogattak, elfogadtak.
– Gyermekkorodban határoztad el, hogy ezt a „sorsot" választod? Mondjuk azért, mert a rádióban hallottad az énekeseket?
– Valójában tudományos pályára készültem. Fivéremmel, Dusánnal együtt a műszaki dolgok iránt érdeklődtünk. Az szerzett örömet, ha egy darab kristályból meg pár méter drótból rádiókészüléket állítottunk össze, és az megszólalt. Vagy egy jól sikerült hajómodellt építettünk. Mindketten villamosmérnöki karra jelentkeztünk. Kedvtelésből zenéltük, aztán egyszeriben fordult a kocka: addigi hobbink, a zene lett a főfoglalkozásunk, és a műszaki érdeklődésünk a kiegészítő szenvedélyünk És ez utóbbi sem volt haszontalan: Dusán tervezte meg az itthon akkor mégnem kapható erősítőt, megépítette az első visszhangosítót, amellyel akkor a Metró büszkélkedhetett. Ennek segítségével adhatta elő a Metró a Shadows együtes világhírű számait.
– Gondolom, a pályát meglehetősen „őrizték". Erő és bátorság is kellett a színpadra lépéshez.
– Szerencsés korszakban „kopogtattunk„. A második világháború után jelentős műfajváltás történt. Az 50-es évek végén, az addig egyeduralkodó swing mellett megjelent egy új irányzat az USA-ban és általában az angolszász nyelvterületen. Alaposan felforgatta a régebbi stílusokat, és a 60-as évek elejére teljesen új hangzásképet honosított meg. Sajnos, nekünk elég nehéz volt követnünk, mivel általában csupán a Szabad Európa és a luxemburgi rádióból hallgathattuk. Ám ez a váltás lehetővé tette, hogy a régebbi irányzat képviselőit nem nekünk kellett „kitúrnunk” elfoglalt pozícióikból, és a hagyományokat sem kellett átvennünk, megőriznünk. Jöttünk tehát „új időknek új dalaival„, a szakmabeliekkel meglehetős békességben élhettünk. Súrlódások inkább a hatalom képviselőivel fordultak elő, akár a hosszú hajviselet, akár valamelyik dalunk szövege miatt. Azonban ezek sem jelentetek akadályt. Igyekeztünk megközelíteni a nemzetközi színvonalat, és Európának ezen a részén a rockzenében mi képviseltük a Nyugatot, úgy is fogadtak bennünket, ha a környező „szocialista” országokban jártunk, koncertkörúton. Nehézségeink inkább szakmabeliek voltak, nem tudtunk hangszereket vásárolni, és agyon sem kerestük magunkat.
– Lehetett sejteni, hogy ez a zene ilyen átütő erejű lesz?
– Ahogyan a táncdalfesztiválok meg a Ki mit tud?-ok sejtetni engedték, igen. A legnépszerűbb együttesek mindegyike köré tömegek csoportosultak. Megkezdődtek a lemezkészítések, az eladott példányszámok mennyisége egyértelműen bizonyította a közönség érdeklődésének hőfokát.
– Gyors sikert értél el magad is. Úgy vélem, a sikert elviselni is meg kell tanulni, mivel van annak hordaléka is.
– Igen. Különbözőek vagyunk, különféleképpen éljük meg. Vannak, akik lubickolnak benne, minden alkalmat meg is ragadnak, hogy maguk javára hasznosítsák. Én azok közé tartozom, akiket nem vonz a siker látványos oldala, de nem tagadom, nekem is jólesik, engem is „feldob". Természetesen örülök, ha sikere van annak, amit csinálok, ez valóban hajtóerő. aki van olyan bátor, hogy kiáll a közönség elé, annak arról sem szabad megfeledkeznie, hogy ez a szereplés megpróbáltatásokkal is jár.
– Kívülállóként megállapíthatom, hogy te mindig csendes, szerény benyomást keltettél a közönségben.
– Nem tudom, ennek megítélése csakugyan a közönség dolga. Én bizonyos dolgokban hosszú távú játékosnak érzem magam. Sohasem igyekeztem a pillanatnyilag népszerű dolgokat meglovagolni. Társaimmal együtt igyekeztünk a jövőbe is tekinteni, alaposan kielemezve, mit tartunk jónak, milyen az ízlésünk. Mert abban hittünk, és amiben az ember hisz, annak előbb-utóbb sikerülnie kell. Sohasem egy szűk réteghez kívántunk szólni. Természetesen a mi pályánkon is előfordultak hullámvölgyek. Mégis, úgy érzem, hogy ennyi év után jelen lenni, önmagában is mond valamit, bizonyítja, hogy amit igaznak, követendőnek éreztünk, sok-sok év múlva meghozta gyümölcsét. Ehhez azonban tartás is szükséges, el kell kerülni a csapdákat. Magam is számos ajánlatot utasítottam el, néha tán nem is tudatosan. Megéreztem, hogy az az út számomra nem járható, nem illik abba a képbe, amelyet elképzeltem.
– Most már elmondhatjuk, hogy az a zene nem bizonyult múló divatnak.
– Eredetileg „ifjúsági zené"-nek indult, tizen-huszonévesek játszották hasonló korú hallgatóknak. Aztán kiderült, hogy nem csak talp alá való zene, sláger ez, hanem kicsit mozgalommá is vált, életérzést fejez ki, életfilozófiaként is működik, méghozzá tömegméretekben. Ma már olyanoknak is játszunk, akik velünk korosodtak, ugyanakkor nagyon sok fiatal is figyel ránk. A 30-40 évesek ízlése tehát nem csúszott el a jóval fiatalabbakétól olyan mértékben, mint korábban, amikor mi kezdtünk. A 60-as évek elején széles szakadék nyílt közöttünk és elődeink között, ma közelebb áll egymáshoz jelen és jövő, jóval szűkebb az elválasztósáv. Nagyjából az tetszik a tizenéveseknek is, ami a negyveneseknek.
– Megfigyelhettük, hogy kezdetben együttesek alakultak, aztán innen is, onnan is szólisták váltak ki, akik önállóan folytatták pályájukat.
– Valóban volt ilyen automatikus, ösztönös szelektálódás. Ugyanaz a folyamat játszódott le, mint Európa-szerte. Csupán egy jellemző példát említek: a Beatles felbomlását. Nálunk a 70-es évek elején kezdődött az „osztódás„, amikor a beáramló legkülönfélébb irányzatok lehetőséget kínáltak a sokféle érdeklődésre. Természetes, hogy ki-ki ízlésének a legmegfelelőbbet választotta, és ez a sokféleség „felrobbantotta” az addig zavartalan egységet. Sok együttes is létrejött, szóval, nagy kavarodás kezdődött, mivel egy bizonyos idő után a struktúrának meg kell változnia ahhoz, hogy meg is újulhasson.
– Hogyan jelentkezik az utánpótlás? Van-e valami kapcsolat a feltörekvőkkel? Egyáltalán: ők igénylik-e a tapasztaltabbak tanítását?
– Ez régi gondja a szakmának. A nemzedékek közötti tapasztalatátadás alig létezik. Jó lenne lehetőséget találni arra, hogy a kezdők a felgyülemlett rengeteg tapasztalatból merítsenek. Ám legtöbben, magabiztosak, akik öntörvényük szerint nőnek fel, nem kívánják a beleszólást. Pedig a szakmai tudnivalók elsajátítása nélkül nem lehet érvényesülni. Mi természetesen nem így kezdtük, de azok egészen más körülmények voltak, akkor az amatőr mozgalom résztvevői sok-sok bukdácsolás árán váltak profivá. – Ma jóval magasabbak a követelmények, mindenekelőtt meg kell tanulni hangszeren játszani és énekelni.
– A hozzávaló eszközök meglehetősen drágák. Vajon egy kezdő együttesnek honnan van erre pénze?
– Gondolom, onnan, ahonnan annak idején is szereztük: kölcsön barátoktól, rokonoktól. Aztán igyekezniük kell, hogy vissza tudják fizetni. Úgy működik ez is, mint bármelyik más üzleti vállalkozás.
– Úgy tetszik, csökkent a koncertezési lehetőségek száma. Talán a rádió és a televízió kínálja a legtöbb alkalmat.
– Valóban kevesebb a koncert a fővárosban, vidéken azonban igénylik fellépésünket. Magam is szívesen megyek országos körútra. A rádió meg a tévé nagy fogyasztó, és azt hiszem, a népszerűsítésnek is legfőbb eszköze.
– Volt-e olyan kudarcod, amelyre a levonható tanulságok miatt emlékezel?
– Talán a Metró felbomlása utáni, körülbelül másfél évnyi kísérletező időszak. Nem mondhatom egyértelműen kudarcnak, inkább olyan korszaknak, amely a magammal való szembesítésre késztetett. Olyan stílust próbáltam, amely nem az én világom. Mert az ember nem bújhat ki a bőréből. Azt is világossá tette előttem, hogy az együttesekben csupán egyívású, emberek képesek megmaradni. Olyan széles körben értem az egységet, hogy a tagok általános életszemlélete is azonos legyen.
– Fellépéseid alkalmával nem használsz trükköket, mint például a füstködöt, fényorgonákat.
– Ez egyrészt felfogásomból adódik, másrészt hiszek a zene erejében. Olyan műfaj ez, hogy ki így, ki úgy kísérel meg az átlagból kiemelkedni.
– Jut időd a régi hobbi gyakorlására is?
– Kevés. De továbbra is szeretem a kétkezi munkát, a barkácsolást, amely valamiféle megfoghatót produkál.

•	Nyomtatóbarát változat