Április 19-én a Budapest Sportcsarnokban ismét színpadra lép Zorán és csapata, ahol az új dalok mellett felcsendülnek a régi slágerek is. A műsorba olyan neves vendégeket hívtak, mint például Presser Gábor, Karácsony János, de más meglepetést is tartogatnak a szervezők.

– Ön és testvére, Dusán, a volt Jugoszláviában születtek. Mióta élnek itt Magyarországon?
– Valóban Belgrádban születtünk. Szüleink diplomaták voltak, és én hat-, Dusán hároméves volt, amikor a szocialista tábor „haragban lett" Titóval. Ebben az időben épp Magyarországon tartózkodott a család, így itt ragadtunk, mint politikai emigránsok. Később persze megkaptuk az állampolgárságot.
– Ezek szerint iskoláit már itt végezte. Már a kezdetkor zenei pályára készült?
– Nem, sokkal később jött ez a késztetés. Gyerekkoromban annyi közöm volt a zenéhez, hogy édesapám tangóharmonikázott, édesanyám hegedült, de csak társasági szinten. Hogy én is tanuljak zenét, „áttanácsoltak" a szomszéd zongoratanárnőhöz. A gimnáziumi évek alatt derült ki, hogy jó hangom van, úgyhogy az iskola kórusában már szólót énekeltem. De felléptünk az iskolai rendezvényeken is, ahol az akkor aktuális külföldi és magyar slágereket – amelyeket a rádióból tanultunk meg – adtuk elő. Aztán fokozatosan nőttük ki magunkat, mert egyre többször hívtak bennünket. Amikor a Műszaki Egyetemre kerültem, már olyan zenekarban játszottunk Dusánnal, ahol mindenki profi volt. Az együttes egyre több felkérést kapott, így harmadéves koromban választanom kellett, hogy a tanulmányaimat folytassam, vagy zenéljek. Az utóbbi mellett döntöttem, úgyhogy otthagytam az egyetemet.
– Zenéjét hallgatva igazán nem lehet behatárolni a stílust. Ez az egyfajta „zorános" hangzás mennyire csak az ön elképzelése?
– Általában nehéz utólag meghatározni, hogy ebben a csapatmunkában ki mit tesz hozzá a végső hangzáshoz. A stúdiómunkáknál Presser Gábor a zenei producer, az ő kezében összpontosul a lemezfelvétel szinte minden mozzanata, de ha koncertről van szó, akkor én irányítom a próbákat. Ezek úgy zajlanak, hogy megbeszéljük együtt a hangszerelést a többi zenésszel. Ha van valakinek egy jó ötlete, megtárgyaljuk, aztán közfelkiáltással vagy megtartjuk, vagy elvetjük.
– Ön a magánéletében eléggé visszahúzódó ember, mentes mindentől, amit egy rockzenésztől megszokott a közönség.
– Sokszor magam is elgondolkodom azon, hogy nem kellene-e egy kicsit harsányabban élni. Ebben a szakmában világszerte sokan igyekeznek minél rafináltabb módszerekkel magukon tartani a figyelmet, akár egy kis botránnyal, akár valamilyen történet feltupírozásával. Talán mázlim volt, hogy ezek nélkül a külsőségek nélkül is sikerült ilyen sokáig a pályán maradnom.
– Ez a magyarázata annak is, hogy keveset tudni a magánéletéről? Felesége haláláról is csak pletykákból tudnak az emberek.
– Most sem szeretnék erről sokat beszélni. Az a tragédia, ami tavaly novemberben ért engem, rettenetesen mélyen érintett, mert feleségemben nem csak a társamat, hanem szellemi partneremet, barátomat is elvesztettem. Tizenöt évig éltünk boldog házasságban, és most néhány hónap eltelte után, amikor már kezd egy kicsit csillapodni ez az égető fájdalom bennem, kérdések sora kavarog a fejemben. Hogyan lesz tovább? Itt maradtam lányunkkal, Sandrával, aki most 13 éves. Folyamatosan gondban vagyok, hogyan fogom megoldani az életünket. Egyelőre csak azt tudom, hogy ez borzasztó nagy feladat. A feleségem, Éva, és a lányom között nemcsak amolyan anya-gyerek kapcsolat volt. Igazi, mély barátság is összefűzte őket. Tudom, az anyai gyengédséget úgysem lehet pótolni, és nem is egyfajta.pótmama szeretnék lenni, hanem megpróbálok még jobb apja lenni a lányomnak. De még több idő kell ahhoz, hogy ezt feldolgozzam magamban. Most csak azt érzem: nem igazságos, hogy a jók ilyen korán mennek el közülünk.

•	Nyomtatóbarát változat