A közönségnek még híre-hamva sem volt április 24-én a művelődési központ pódiumtermének környékén, amikor Zorán már megérkezett. Segítőjével kipróbálta a mikrofont, a hangfalakat, kiállították a berendezést, ő maga játszott néhány akkordot a gitáron, s mikor biztos volt benne, hogy minden rendben van, csak akkor ült le a megbeszélt villáminterjúra. Előadás közben ugyanolyan precíz volt, látszott, semmit nem bíz a véletlenre, itt mindennek úgy kell történnie, ahogy ő eltervezte. A közönség ütemes tapsakor néha elmosolyodott, a gyengécske közös énekléskor enyhe iróniát is megeresztett, a végére talán kicsit oldódott is. De mindvégig ízig-vérig profi maradt, aki tökéleteset akart nyújtani, s aki tudta, ehhez a kezében kell tartania a dolgokat.

– Mindig ilyen visszafogott vagy a színpadon? Csak ott vagy ilyen, vagy általában az életben is?
– Általában csak a színpadon, de ott többnyire igen. Ami ott látszik az csak az egyik részem. Nem válik el semmilyen szempontból a magánéletemtől, a színpadon kívüli életemtől, de nem az a teljes énem. Ezt nagyon fontosnak tartom megfogalmazni, mert az ember egész lényét nem viheti ki a deszkákra. Azt csak a született exhibicionisták teszik, akik a színpadot összetévesztik a magánéletükkel, és ott feltárnak minden kis részletüket, mintha nem is százak előtt lennének, hanem otthon a szobában. Ezt nem lehet. Amit a nézők előadás közben belőlem látnak, annyi, amennyit ott, akkor és nekik látniuk kell.
– Mindenki előtt ismert, hogy a dalaid közös munka produktumai. Bennük van Presser, Dusán, Karácsony, Bródy és még lehetne sorolni a neveket. Kinek milyen szerep jut ebben a munkában, hogyan születnek ezek a dalok?
– Erre igazán nem lehet válaszolni. Ez olyan csapatmunka, amelyben a résztvevőket nem lehet különválasztani. Egy nóta sem születik kristálytisztán úgy, hogy valaki megírja a zenéjét, valaki a szövegét, valaki pedig elénekli. Persze alapvetően ez a sorrend, de hogy kié az ötlet, az változó, és ez egy olyan folyamat, amelyben mindnyájan elejétől végig, az első kottafej leírásától a lemezre kerülésig benne vagyunk, s az utolsó pillanatig lehetségesek változtatások.
– Apropó csapatmunka. Elég gyakran találkozni azzal a megfogalmazással, hogy ebben a csapatmunkában Pressernek döntő szerepe van, mint ahogy a mostani Zorán megteremtésében is. Legutóbb egy újságíró úgy fogalmazott, hogy Presser a magyar rockzene Róbert bácsija, aki kilátástalan helyzetben lévő énekeseket karolt fel. Az e körbe tartozók közé sorolt be téged is. Kíváncsi vagyok, mi erről a véleményed?
– Ez ahhoz a valaki által kitalált mítoszhoz kapcsolódik, hogy én a Metró után évekre eltűntem, és akkor jött egy Presser Gábor, aki azt mondta, hogy majd ő kiemel a süllyesztőből, ír nekem egy lemezt, és csinál belőlem valakit. Ezt egy ember megálmodta, s azóta mindenki ezt fújja. Pedig nem igaz. 1972 és ‘76 között egy évig külföldön voltam, de egyébként többet léptem fel, mint előtte bármikor. Ugyanúgy tovább énekeltem, hiszen ez a szakmám, e nélkül éhen is haltam volna. Akkor futott a TV-ben a Pulzus, az Egymillió fontos hangjegy, s ezekben én rendszeresen felléptem. Csak utána kell nézni. A másik dolog az, hogy Presser Gábornak eszébe nem jutott volna bárkinek is lemezt írni, aki nincs a placcon. Ő egy igazi profi, aki tudja, hogy mit miből lehet csinálni, de azt is, hogy semmiből csak semmit lehet. Szeretném ezt egyszer már tisztázni, mert teljesen tévesen ivódott a dolog az emberekbe. Erről már Gáborral többször beszéltünk, s az általad említett Róbert bácsis dolgot sem ő mondta, hanem az újságíró. Miért furcsa az, hogy egy zeneszerző és egy énekes szerencsésen – de nem véletlenül – egymásra talál? Minden énekesnek ír valaki számokat. Miért éppen csak nekem ne írnának?
– Térjünk vissza kicsit a dalokhoz, pontosabban szövegekhez. Mennyire vannak ezekben benne a gondolataid, érzéseid?
– Le kell szögeznem, hogy Dusán találja ki a szövegeket. Habár előfordul, hogy én mondom meg, miről szóljon a dal. De a kész anyaggal mindig ő áll elő. Viszont ő nagyon jól ismer engem, tudja, miről mi a véleményem, miről hogy érzek, és nyilván azokkal ellentétes dolgokat nem ír. Ő rám írja ezeket a szövegeket, én tehát hál’istennek csak olyat énekelek, amivel magam is azonosulni tudok. No meg, ami az egyéniségemnek megfelel.
– Jó, hogy ez szóba került. Engem mindig érdekelt, vajon mekkora szerepe van a fennmaradásban az egyéniségnek. Abban, hogy tíz, húsz év múlva is szeressenek valakit. Az utóbb időben mintha nagyon sok fiatal előadó tűnne fel üstökösként, de tűnik el ugyanolyan gyorsan is. A tartalommal, a mondanivalóval lehet a baj?
– Biztos, hogy az egyéniségnek fontos szerepe van. Kisugárzás nélkül nem lehet hosszú ideig színpadon maradni, mert az ember unalmasabbá válik. Megpróbálkozhat valami újjal, de többnyire az már csak valamiféle művi beavatkozás. A fiatalokon pedig nem kell csodálkozni. Az ő életérzésüket, stílusukat nem lehet összehasonlítani a mi érettebb felfogásunkkal, „bölcsességünkkel". Mi is voltunk fiatalok, mi sem énekeltünk világmegváltó dolgokról. Csak mi talán szerencsésebbek voltunk. A hatvanas években a mi egyszerű szövegünk, magatartásunk, nyíltságunk forradalmian új volt. A világháború után tíz évvel nyugaton kezdtek kialakulni a jóléti társadalmak, nálunk pedig jött a diktatúra utáni fellélegzés. Kezdték az emberek azt érezni, hogy lehet örülni az életnek. Világszerte óriási pezsgés indult meg, teljesen új irányvonalak jelentek meg a kultúrában, különösen a zenében. Könnyű volt újat adni, úttörőnek lenni. Nem mi voltunk a nagyok, hanem a kor, a szituáció.

•	Nyomtatóbarát változat