Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Új Tükör
1980. augusztus 10. vasárnap

A hatvanas években minden könnyednek tűnt...

– Meg annak idején, a Metró-klub nagyszekrényébe is ezt vésték a rajongóid. Arról a Zoránról nehéz volt elképzelni, hogy egyszer ilyen dalokat fog énekelni.

– Én nem tagadom meg a Metró-korszakot most utólag – teszi karba a kezét határozottan, majdnem elutasítóan. – Akkor, a hatvanas években minden könnyednek, egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Fiatalok voltunk, aránylag könnyen elért siker állt mögöttünk. Nem nagyon akartunk a dolgok mélyébe hatolni. Az embernek el kell jutnia odáig, hogy ki merje adni magát, őszintén tudjon beszélni a dolgairól. Ez nekem, úgy érzem, az első nagylemezemen sikerült először.

– De előtte még elég furcsa számokat, ne szépítsük, cukros táncdalokat is elénekeltél, a Mi fáj-t, a Fehér sziklák-at.

Állandóan ezt olvashatják a fejére, mert egy pillanat alatt elönti az indulat, de fegyelmezetten válaszol:

– Kívülállóként könnyű ítélkezni, cikizni, leszólni... Igen, elénekeltem ezeket a táncdalokat, bár teljesen idegenek voltak tőlem. De ha nem vállalom, akkor a Rádió – amely abban az időben egyeduralkodó volt a könnyűzenei életben – egyszerűen „ejt" engem is, a Metrót is. És bármekkora belső ellenkezéssel énekeltem ezeket a számokat, azt azért nem tagadhatom, hogy a nevem névvé válásában nagy szerepük volt.

Délután három óra. Készülődünk, Siófokon este hétkor Zorán-koncert lesz. A kocsiban pompás zene szól, vagy félórája suhanunk már az M7-esen, amikor Zorán megszólal:

– Egyébként nem ezek a táncdalok a legnyomasztóbb emlékeim azoktól az időkből. Hanem az a másfél év, amíg külföldön vendéglátóztam. Amikor feloszlott a Metró, százezer forint adósságom maradt. Ezt a rengeteg pénzt csak úgy tudtam megadni, hogy külföldre szerződtem. Ausztriában és Nyugat-Németországban játszotta, négy itthoni zenésztársammal együtt. Ott kint a saját bőrömön tapasztaltam a munkaadó és a munkavállaló viszonyát: az itthoni aranykorszak és kényeztetés után egyszercsak jött egy ember, aki a szó szoros értelmében nem vett emberszámba. Éjszakai lokálokban énekeltük az éppen menő slágereket, angolul. Szörnyű helyeken laktunk, Innsbruckban például közvetlenül a lokál fölött, egy olajos, fapadlós teremben. Papundeklivel elválasztott celláink voltak, a falakon kedélyes feliratok: itt lakik egy egércsalád, onnan pedig svábbogarak szoktak előjönni.

A kazetta kifutott, csend van, csak a kocsi motorja surrog.

– Azután hazajöttél és 1976 nyarán összefutottál Presser Gáborral...

– Igen, bár előtte volt még másfél év, amit lecsengésnek nevezek. Számot vetettem önmagammal: ki vagyok, meddig jutottam, arról szólt-e ez az egész, ami én vagyok, vagy csak belekerültem valamibe. És ekkor találkoztam össze Presser Gáborral. Ő már a Metró-korszak alatt is folyton mondogatta, hogy hagyjam a fenébe az egész zenekarosdit, csináljam egyedül. De csak 76-ra jött össze minden ahhoz, hogy ezt ne kelljen kétszer mondania. Amikor 77-ben piacra került az első nagylemez, rengeteg szorongás volt bennem: se hagyományuk, se elődjük nem volt ezeknek a daloknak, egyszerűen nem lehetett kiszámítani, hogyan fogadják majd.

– Pillanatok alatt elfogyott, és három hónap múlva aranylemez lett.

– Máig is él bennem az a mámoros öröm, amit akkor éreztem – mosolyodik el. – Borzasztóan fel voltunk dobva, Dusán is, Presser Gabi is, én is. De én különösen, végül is harmincöt éves voltam, és ha a lemez megbukik...

Negyed hét: megérkeztünk Siófokra. A művelődési ház előtt már ott áll a Főnixnek, Zorán kísérő együttesének mikrobusza is. Laza hülyéskedések, aztán gyors öltözködés. Hétkor megkezdődik a koncert. Az első félidő a Főnixé. Amikor Zoránt bekonferálják, az eddigi udvarias taps felforrósodik, megöblösödik. Körülnézek: tinédzserektől negyven-ötven évesekig mindenféle korosztály ül a nézőtéren. Tizenévesforma kislány lámpalázasan gyűrögeti egy Zorán-poszter szélét: már az autogramkéréshez gyűjti a bátorságot. Zorán énekel: beszélget velünk, magáról, fontos dolgainkról. Különös, elgondolkodható dalokban. Már a ráadásszámok mennek: a Romantika, az Apám hitte. Ez utóbbit végig ütemes taps kíséri. Kigyulladnak a fények a teremben. Az öltöző előtt autogramkérő lányok raja. Szépek, üdék, arcukon áhítat. Zorán kijön, szeme alatt a karikák sötétebek, mélyebbek. Fáradt. És boldog.

Fél tíz, újra a kocsiban ülünk.

– Nem gondoltam, hogy élőben is ekkora sikerük van ezeknek a daloknak – mondom. – Csak azt nem értem, hogy annyira személyes dolgokról énekelsz, a szövegeket mégsem te írod, hanem Dusán. Aki ugyan a testvéred, e mégiscsak egy másik ember. Honnét tudja ilyen pontosan, hogy mit gondolsz?

– Ennyire ismer. Nemcsak egy-egy konkrét témában, hanem összefüggéseiben is pontosan ismeri a véleményemet. Amikor megír egy szöveget, Presser Gabival hármasban megvitatjuk, ilyenkor még egy-két dolgot változtatunk. De ezek inkább csak stílusbeli, nem gondolati igazítások. A lényeges dolgokban Dusán mindent tud rólam.

– Néztem ezeket az autogramkérő lányokat. Szépek, csinosak. Nem kísértenek meg néha?

A sötét utastér bal feléből váratlan, jóízű nevetés hullámzik felém:

– Hát ez meg hogy jutott eszedbe? Beszélgetünk itt mindenféle emelkedett témákról, és egyszer csak előjössz egy ilyen hátulról-mellbe kérdéssel! Hazudnék, ha azt mondanám hogy mindig is érintetlenül hagytak a kínálkozó lehetőségek, bár ez inkább a Metró-időkben volt. Azt sem állítom, hogy a rajongás nem esik jól, de nem doppingol, nem inspirál semmire.

– Egy prózaibb téma: évente mondjuk négy hónapot koncertezel. Az év többi részében miből élsz?

– Abból, amit abban a négy hónapban megkerestem.

– És a lemezekért járó pénz?

– Az elsősorban a szerzőké. Az előadók egyszeri összeget, úgynevezett percdíjat kapnak, amikor a felvétel elkészül. Ez az én 40 perces nagylemeznél, kiemelt gázsival 6000 forint. Bár a Hanglemezgyártó Vállalat nemrég bevezette, hogy harmincezer példány fölött előadói jogdíjat is fizet azoknak, akikkel előzetesen szerződést kötött.

– Azt már láttam, hogy telik el egy napod, amikor koncertezel. És amikor nem?

– Ha lemezfelvételem van, akkor természetesen mindent annak rendelek alá. De egyébként nem szokta megtervezni a napjaimat. Szól a telefon, a programokat beírom a naptáramba, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy megtelt egy nap. Futkosok a Nagyházban (a Vörösmarty téri kultúrpalotát hívjuk Így), összejövök a barátaimmal, vagy éppen tűvé teszem a zongorát egy melódiafoszlányért.. Ez nem túl izgalmas, mi? – teszi hozzá kajánul – Ja, igen, nagyon szeretek barkácsolni is. Elég jó a kézügyességem, bár négy éve jó mélyen belevágtam a bal kezembe egy körfűrésszel. Emlékszem, az volt az első ösztönös mozdulatom, hgoy behajlítottam az ujjaimat: mozognak-e, tudok-e majd gitároozni.

Tizenegy óra. Szemben velünk az Őrmezői lakótelep kockacukorházainak fényei. Már majdnem hazaérkezünk, amikor eszembe jut még valami:

– Most sínen vagy, ahogy mondani szokták. De a Locomotiv GT egyik számát idézve, mi lesz veled, ha elfáradtak a dalodtól?

– Konkrét ötletem még nincs... – mondja tűnődve. – Mindenesetre, hogy én is ezzel az LGT-számmal válaszoljak, nem akarom, hogy kihulljon a gitár a kezemből. Hátravan még két nagylemez a hanglemezgyári szerződésből. Hogy egyszer, majd, valamikor mi lesz? lehet, hogy gitárt fogok tanítani. Vagy esetleg a rádióban, tévében keresek valamilyen értelmes munkát. De csak olyat, aminek köze van a zenéhez. Mert enélkül nem tudom elképzelni az életemet.

Tancsik Mária

Nyomtatóbarát változat