– Megjelent egy fantasztikus nagylemezed, Szép holnap címmel, nem tudok rá jobb szót, hódoló írásokat olvastam róla, nem is akárhol, nem is akárkik tollából: a Magyar Nemzet kéthasábos vezércikkben foglalkozott vele, az ÉS publicistája korszakos jelentőségűnek nevezte, a Film Színház Muzsika is az egekbe emelte. Azt gondolom, neked most nagyon jól kell érezned magad a bőrödben. Jól gondolom?
– Igen, pontosan így van.
– Az egyik kritika megemlítette, hogy ötévi hallgatás után született a lemez. Mivel telt el az öt év?
– Dolgos hétköznapokkal. Én szinte észre sem vettem, hogy már öt év telt el Ehhez persze azt is tudni kell, hogy miből áll az életem. Amikor egy-egy lemez elkészül, annak zenei anyagával turnézni kezdek – ebből élünk a családommal. Mindig van egy bizonyos kifutása annak, hogy meddig tudom színvonalasan és ép lélekkel énekelni ezeket a dalokat. A legutóbbinak tavalyra fogyott el a lendülete, a belső töltése. Persze az új lemez is nehezen születik meg. Technikailag is, hiszen nagyon sok embert kell egyeztetni hozzá, de művészileg legalább ennyire. Az alkotótársakkal való összehangolódás nem megy egyik napról a másikra. Lassan elinduló folyamat ez, amelynek a végére megszületik a döntés: új lemezt csinálunk.
– Mielőtt hozzád jöttem volna, újra végighallgattam mind az öt lemezedet. És úgy találtam, hogy lemezről lemezre mélyebbek, személyesebbek a dalaid. Tudatosan van ez így vagy csak véletlen?
– Sem nem tudatos, sem nem véletlen. Azt hiszem, ennek így kell lennie. Aki nem csukott szemmel jár és él a világban, annak természetesen változik a látásmódja. Minél idősebb az ember, annál több bölcsességre és malíciára tesz szert.
– Ezek szerint ma a kedved is ennyivel rosszabb?
– Igen. Az emberben hosszú éveken át élnek mindenféle remények és halkan megfogalmazott vágyak. Hinni szeretne abban, amit leegyszerűsítve ugyan, de jövőnek nevez. Ám úgy látom, hogy a körülöttünk zajló világ egyre inkább elveszi tőlünk a hitet és a reményt, így aztán nem csoda, ha mind szkeptikusabbá válunk. nem hisszem, hogy aki ma reálisan gondolkodik, sok okot talál a derűre.
– Ahogy hallgatlak, egyre inkább nem fér a fejembe valami. Kezdetben volt a Metró-korszak, amelyben Zorán énekelt a rózsaszínű kádról és egyéb csacskaságokról. A könnyed, jóképű Zorán a nők bálványa volt abban az időben. utána feloszlott a Metró, csend, hallgatás következett, majd 1976-ban színre lépett egy eltűnődő, komoly, okos, nagyon zárkózott Zorán, akinek gondolatai és érzései voltak. Akkor tehát melyik az igazi Zorán?
– Én teljesen természetesnek tartom ezt a változást. Annak idején az életet láttuk másképpen. Szívem szerint szinte „kötelezővé tenném", hogy minden fiatal ember lássa, láthassa olyan felhőtlenül, boldogan és jókedvűen a saját fiatalságát, mint ahogy nekünk megadatott. Épp elég, ami majd később vár rájuk. Miért is kellene koravéneknek, szorongónak lenniük? Az ember nem arra született, hogy fegyelmezetten valósítson meg magasabb rendű ideológiákat, hanem arra, hogy boldog legyen. Szerintem egyáltalán nem kell csodálkozni azon, ha mi huszonévesen másképp, egyszerűbben és vidámabban fogtuk fel az egész életet. Épp elég baj, hogy a folytatás ilyen kemény és sötét lett. Egyébként én merem vállalni a Metró-korszakot, mert ahhoz a boldog ifjúsághoz tartozott, amely tele volt féktelen, ifjú vágyakkal, és azzal a hihetetlen jó érzéssel, hogy előttünk az élet.
– A sok között volt még egy nagy meglepetés „újkori„ lemezeidnek; az, hogy fantasztikusan megtanultál énekelni. Annak idején biztosan te is ezerszer hallottak az epitheton ornansodnak számító együgyű szóviccet: „Zorán, akinek hang jön az orrán”. Ma viszont szép, árnyalt, hajlékony és kifejező az énekhangod. És hadd pletykáljak egy kicsit. tizenöt évvel fiatalabb pályatársad mesélte, hogy a századik vidéki koncerted előtt is olyan vehemenciával és alapossággal állsz neki skálázni, gyakorolni az öltözőben, neki bizony leesett az álla. Honnan van még benned huszonöt év után is ennyi energia, nemcsak bemelegíteni, de mindig és mindig újrakezdeni, még többet adni, még jobban csinálni?
– Hihetetlenül szívós és makacs természetem van. Nagyon nehezen szánom rá magam valamire, de ha már egyszer elszántam, akkor végigcsinálom. ez lehet egy könyvespolcrendszer, amit például a hátad mögött látsz, és amit egyes egyedül én csináltam, de lehet énektanulás, fellépés, barátság – bármi. Szeretek mindig újabb és újabb feladatokat kitűzni magam elé. Nekem nem elég csak a színvonalat tartani, mögötte ott kell legyen a készség az állandó megújulásra. Számomra az az egyedül mérvadó, amit belülről én magam érzek színvonalnak. Szerintem túl kell szárnyalni azt, amit elvárnak az embertől, különben menthetetlenül belefulladnék a szürkeségbe, a közhelyekre.
– Tudod, ez nagyon szép, de néha iszonyú nehéz lehet tartani. Máig nem felejtem el azt a hét évvel ezelőtti siófoki koncertedet, ahol a bájos közönség egy része székeket csapkodott, sörözött, böfögött, röhögött, egyszóval – ahogy mondani szokták – csak a kedves füleivel nem csinált semmit. Én biztosan lejöttem volna a színpadról. Te viszont végigénekelted a műsorodat, amely köztudottan csendet, eltűnődést, odafigyelést igényel.
– Egy ilyen rossz este nem mindig csak rajtunk múlik...
– Egyáltalán, hányszor lehet szívből elénekelni ezeket a dalokat?
– Erre nem tudok pontos receptet mondani. Tény, hogy én sem tudom mindig átélni őket, de ennek persze nem szabad meglátszania. És ez is inkább csak a turnék végére jellemző. A mostani lemez dalai még nagyon-nagyon hatnak rám. Aztán persze a mi szakmánkban is vannak úgynevezett nagy találkozások. Ugyanúgy kezdődik a koncert, mint az összes többi este, aztán egyszer csak valami átlebben a termen, az emberek is lassanként belefészkelődnek a dalok hangulatába, zeneileg is minden jó – és akkor létrejön egy olyan hangulat, ami szinte a csodához hasonlít. De azért azt tudni kell, hogy az ilyen esték a ritkábbak. Végül is a miénk is csak egy szakma, amelynek nagyon kell ismerni minden csínját-bínját, de úgy, hogy a produkción ne érződjék a rutin, a rosszízű profizmus.
– Egyvalamiben egészen egyedi példánya vagy a hazai könnyűzenei életnek: téged mindenki szeret, rólad csak jót hallani: megbízható vagy, becsületes, korrekt, igaz barát,. Legutóbb például a televízió aulájában kiáltott fel egy politikai műsorokat készítő „nagy öreg„, amikor meghallotta, hogy hozzád készülök: „Zorán?! Nahát, ő valami egészen fantasztikus ember!” Bevallom megdöbbentem. Megesküdtem volna rá, hogy azt sem tudja, a világon vagy.
– Nagyon jólesik, amit mondasz. De ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Örülök, ha így van.
– Volt-e része ennek az osztatlan népszerűségnek abban, hogy szakszervezeti elnök lettél?
– Sok része nem lehetett, mert a szabadfoglalkozású zenei előadók szakszervezete a művészeké, mi magunk alapítottuk.
– Miért volt szükség arra, hogy nektek is legyenek érdekképviseletek?
– Azért, mert mindenki egyénileg futkosott a saját kis problémáival mindenfelé, teljes volt a káosz. Ezenkívül a mi pályánkon merőben mások a munkáltatók és mások a mi érdekeink. S mivel nem volt érdekvédelmi szervünk, teljesen védtelenek voltunk velük szemben. A huszonkettes csapdája az volt, hogy az alapszabály szerint szakszervezeti tag csak az lehet, akinek van munkahelye, nekünk pedig – mivel szellemi szabadfoglalkozásúak vagyunk – nincs. Legelőször ezen a tarthatatlan állapoton akartunk változtatni.
– Azóta már sikerült valamit elérni, elintézni vagy mint annyi más, ez is csak egy „sóhivatal"?
– Sok minden elértünk már. Például százezer forint kamatmentes kölcsönt tudunk adni építkezésre és hangszervásárlásra a tagjainknak. Tisztáztunk sok mindent az útiköltségünkkel, a gázsinkkal és az SZTK-járulékunkkal kapcsolatban is. Ez utóbbit először például úgy kellett volna fizetnünk, mint bármelyik kisiparosnak. Azaz becsült jövedelem alapján, amely természetesen több volt a valóságosnál. Ennek ok az a makacs tévhit volt, hogy mi gazdagok vagyunk, és egész évben folyamatosan dől hozzánk a pénz. Ez azért nem egészen így van. Arról nem is beszélve, hogy a kisiparosokkal ellentétben mi minden fillérünket papíron kapjuk meg, vagyis az utolsó vasunkig mindenről tud a hivatal. Egész évben abból élünk, amit néhány hónap alatt a turnékkal megkeresünk. Tehát az egész tartalékunk ráment volna az SZTK-járulékunkra. Hála istennek ezen is sikerült változtatni. Természetesen nincsenek illúzióim: a mi eredményeink is csak a magyar szakszervezeti mozgalom szegényes lehetőségei és számos korlátai között értendőek. Az viszont nagyon bosszant, hogy az illetékesek ma is engedménynek, juttatásnak, kivételezésnek tartják, amit elértünk.
– A beszélgetés végén hadd térjek vissza ismét a legutóbbi lemezedhez. Nekem úgy tűnt, hogy bár mély és elgondolkodtató, néha megrendítő az album, mégis nyugodt, kiegyensúlyozott képet ad rólad. Így van?
– Pontosan. Most határozottan jobb életszakaszban vagyok, mint az előző lemezem idején. Önmagában persze az ember közérzete magánügy. De ha a lemezről így „lejön" ez a kívülálló számára is, az egy művész számára a legtöbb, amit megadhat ezen a pályán.
– Van-e szerepe ebben a kiegyensúlyozottságban annak, hogy a magánéleted most boldog, feleséged, gyönyörű kislányod van?
– Igen, egészen biztosan. Tudom, létezik olyan felfogás, hogy a művész számára a zaklatottság és a rendszertelenség az igazán inspiráló, ám ezt a saját példámmal cáfolom. A józanabb, higgadtabb létforma jobban közelít a realitásokhoz, hozzásegít az érthetőbb közlésmódhoz. Az én mostani érzelmeim egyenesen doppingoló hatással vannak rám.
– Elhűlve hallgattam a jó múltkor, amikor azt mondtad a rádióban. nő még így nem vett le a lábadról, mint a kislányod. Csak nem?
– De, bizony... Sőt egyre inkább így van. És ezt a „lábról való levételt" emelt fővel vállalom.



Sztevanovity Zorán nemrégiben megkapta az 1987. évi eMeRton díjat.

•	Nyomtatóbarát változat