1967 ősze. Öles betűk hirdetik a plakátokon: Metró koncert Szombathelyen! Alatta a csapatösszeállítás, kiemelve egy név, amely egymaga is százakat vonzott: Zorán Sztevanovity. Elsöprő siker, igazi „dögös" hangulat. A tinédzserek tomboltak. Füttyparádétól, sikoltozástól volt hangos a Művelődési Sportház terme. Időnként még a zenéből is lehetett hallani valamit...

Múltak az évek. A Metró együttes felbomlott, ki-ki a maga útját járta. Zoránról még egy ideig lehetett hallani, majd szép csendben eltűnt. 1973-ban, a Taurus együttes celldömölki koncertjén a közönség csak percek múltán ismerte fel a basszusgitárnál. Most újra kedvenc, legutóbbi nagylemeze lassan arannyá érik. Immáron másodszor – csúcson van.

Fáradt ember benyomását kelti. Mikor ezt megjegyzem, élénken tiltakozik: – Csupán a szokásos koncert végi fáradtságról van szó – mondja. Megkérem, beszéljen magáról. Nehezen nyílik szólásra, mérlegel. Aztán dönt.
– Kezdem a hatvanas évek Metrójával, amely az Illés, az Atlantisz és az Omega mellett az élcsapathoz tartozott. A közönség külön-külön sztárt csinált belőlünk. Brunner, Frenreisz s az öcsém, Dusán, egyre inkább más-más stílusban akart zenélni. Utólag bevallom: én is. Sokáig így nem mehetett, a Metró sorsa megpecsételődött.
– A hetvenes évek következtek...
– Szólóénekkel próbálkoztam, de valahogy nem jött össze, elmaradt a siker. Még a csúcson több kollégám a fejemhez vágta: miért énekelek faarccal? Ez nem volt igaz. Minden számot éreztem, átéltem. Az viszont igaz volt, hogy nem tudtam igazán értékelni a sikert. Megszoktam... jöttek a szűk esztendők. Sok keserűség, vívódás – nem szívesen beszélek róla. Akkoriban a dalokat jobbára az íróasztalom fiókjának írtam. Szüleim, barátaim segítségével álltam talpra ismét. Meg a dac: a sorozatos kudarc dacot szült, a dac pedig elszántságot. Sikerült visszatérnem. Hadd tegyem hozzá: nem tartanék itt, ha nem éltem volna át a hullámvölgyet.
– Fordítsunk a szón. Beszélj mostani magadról, életedről.
– Magánéletem rendeződött, s újra nagy kedvvel írom a dalokat. Barátaimban nem csalódtam. Gyakran összejövünk, vitázunk, komponálunk. Csak úgy, magunknak zenélünk. Nem panaszkodom, sorsommal elégedett vagyok. Persze nem annyira, hogy ne lenne már mit tennem.
– Néhány dalodban „kiadod" magad és a szüleidet.
– Szövegíráskor ez nem volt tudatos. Hogy a közönség ezt érzi ki belőle, annak örülök. Van egy nóta, amelyet sohasem fogok tudni elénekelni igazán. Apámról szól, akit tisztelek és szeretek. Három perc az egész. De minden sorához magyarázatot kellene fűznöm... nos, amennyire én kiadom magam, annyira a közönség is, amikor tapsol. Nyilván ráérzett az elmondhatatlanra. Egy kicsit helyettük is énekelek, róluk is szól a dal.
– Nótáidon érezni bizonyos szentimentalizmust, az eltűnt idő siratását.
– Sajnálom, hogy sok ember szégyelli, ha időnként kijön a könnye. Pedig ez többnyire érzelmeket takar. Ha velem ilyen dolog történik, nem tagadom le. Színpadon sem. Egy valamit nagyon nem szeretek: a cinikusságot, a „jó„ beszólásokat, ami egyre inkább terjed. Ettől egyetlen ember sem lesz több, „menőbb”, hanem lelkileg sivárabb... Nem tagadom: bizonyos mértékig szentimentálisnak tartom magam.
– Végül még egy kérdés: a közönség ismét ünnepel. Milyen érzés?
– Ne kérj tőlem erre szavakat, nem tudom megfogalmazni. Talán majd egyszer egy dalban.

•	Nyomtatóbarát változat