Egy helyen egészen biztosan kiegészítésre szorul a Ki kicsoda 1994-es kötete. Sztevanovity Zorán címszó alatt, a kitüntetések felsorolásánál ugyanis mindössze az 1982-ben kapott Liszt Ferenc-díj árválkodik. A hiány ezúttal nem írható a szerkesztők számlájára, hiszen a kötet összeállításakor még nem sejthették, hogy a tavalyi év rendkívül kellemes meglepetéseket tartogat az énekes számára: előbb Göncz Árpádtól vehette át a Magyar Köztársaság tiszti keresztjét, majd elnyerte az Arany Európa-díjat.

Magányos farkasnak képzeltem. Nem tudom, miért. Talán, mert ezt sugallja a színpadi egyedüllét. Nincs füstköd, fényorgona, tánckar. Csak ő, egy gitár – és feledhetetlen, meghitt hangulat.
„Nem szeretek kimozdulni„ – magyarázta azt a kérését, hogy beszélgetésünk helyszínéül lakása szolgáljon. Nem lepődtem meg, pontosan beleillett ez előzetesen kialakított képbe. Néhány nap múlva, aztán kiderült: tévedtem. Zorán ugyanis kimondottan társaságkedvelő ember. Csak hát „nyilvános helyen nem lehet nyugodtan beszélgetni”.
Nyugalom és harmónia jellemzi viszont a tágas, ízlésesen berendezett lakást. Annak ellenére, hogy a közelben dübörög a főváros egyik forgalmas csomópontján átmenő autók hada, békés sziget fogadja a látogatót. Tucatnyi cserepes virág, könyvek, videokazetták sokasága. Az egyiken még „friss" a felirat: Arany Európa-díj.
– Egy díj polcra kerülve gyorsan kiesik az életemből, semmilyen módon nem befolyásolja annak további alakulását. Pár napig jól esnek az esetleges gratulációk, de nem tartozom azok közé, akik ezután többnek érzik magukat – mondja, miközben kényelmesen hátradől egy süppedős bőrfotelben.
A falon fényképek: régiek és újak. Előbbiek egy része csupán stílusbeli illeszkedés miatt került a családtagokat ábrázoló portrék közé, s a házigazda kénytelen elismerni: sajnos fogalma sincs, kit ábrázolnak.
– Nagyon fontos a biztos családi háttér. Szeretek mindent megbeszélni, kitárgyalni, letesztelni, elbeszélgetni az összes politikai és egyéb dologról, ami foglalkoztat.
– A család egyfajta tükör?
– Számomra a legfontosabb tükör. A kapott visszajelzések mindenképpen befolyásolnak. Általában utólagos változtatásra van lehetőség, mivel készre kell gyártanunk mindent. A vélemények azért fontosak, mert beépülnek az embernek a saját maga által elkészített műveiről alkotott képébe. Nagyon sokat segítettek például a szüleim.
Amikor választani kellett a mérnöki pálya és a zenélés között, nem mondták, hogy kisfiam, gondolj inkább komoly dolgokra, a biztosnak ígérkező utat ne cseréld fel járatlannal! Helyette támogattak, ahogy tudtak. Másnak készültem, mint ami lettem, de ezzel nem vagyok egyedül. Szép és érdekes évek voltak ezek. Huszonévesek voltunk, és éreztük, hogy az ember végre elkezdhet valamit, nem kell a kitaposott úton járni. Nagy csatározás folyt köztünk a hivatalos kultúrpolitika, a hivatalos ízlés között.
– Úgy hallottam, az is szinte törvényszerű, hogy öccse, Dusán is zenei pályára lépett...
– Abban az időben a zenekari tagok közül nagyon sokan voltak barátai, vagy éppen testvérei egymásnak A báty vitte az öccsét a zenekarba, és nagyon fontos volt az érzelmi kötődés. Abszolút hobbiként indult a zenélés. Ez mindenütt így volt a világon: a műfaj folyamatosan vált iparággá a show-businessen belül, és ahol igazán nagyon a piacok, ott sok művészt komoly bevételekhez juttat. Sajnos ma Magyarországon ez így nem működik. A magyar zenészek, énekesek egyetlen piaca Magyarország. Évtizedekkel ezelőtt rock nagyhatalomnak számítottunk Kelet-Európában. Mára ez megszűnt, ráadásul a világ összes lemeze megkapható, sok együttes jár ide koncertezni. Ezt magánemberként rendkívül szeretem, ám lehetőségeinket nyilván beszűkíti. Amikor kezdtük, mindez nem volt. Bár a dolog üzleti oldala nem igazán érdekelt minket. Megmondom őszintén: engem a mai napig nem izgat túlzottan. Ám mivel családom van, mégsem mindegy...
– A Metro együttes szinte üstökösként robbant be a köztudatba. Hogyan viselték a hirtelen jött népszerűséget?
– Először iskolai rendezvényeken játszottunk, majd egy klubban, később szerződést kaptunk a Metro Klubtól. A népszerűség tulajdonképpen fokozatosan alakult ki, és nem is tudom, mikor tudatosult bennünk, hogy itt sztárságról van szól A televíziózás akkori, beinduló fázisa miatt a Ki mit tud?-ok, a fesztiválok olyan, az egész országot megmozgató események voltak, amelyek ma – a kábeltévék, műholdak korában – már elképzelhetetlenek. Egy mostani zenekarnak, vagy énekesnek hiába jelenik meg klipje, vagy szerepel valamelyik műsorban a sok közül, nyilvánvalón nem kelt akkor feltűnést, mint annak idején az, hogy valaki megnyerte a Ki mit tud?-ot.
– Aztán vége lett a „hőskornak", jöttek a hetvenes évek. Együttesek bomlottak fel, új formációk alakultak.
– A nagy forrongások időszaka volt a magyar rock életében. A Metro-tagok elmentek máshová játszani, avagy abbahagyták a zenélést. Számomra egy másfél, kétéves periódus után vált világossá, hogy nem akarom továbbvinni a zenekarvezetői posztot. Ez ugyanis nagyon sok munkával jár, így kevesebb időm volt magára a zenére figyelni.
– Számai – egyik albumának címét kölcsönvéve – „az élet dolgairól" szólnak, szövegüket általában testvére Dusán írja. Számára jelenthet valami könnyebbséget, hogy tudja: a testvére fogja előadni az adott dalt?
– Ez kölcsönös könnyebbség. Dusán írás közben már látja maga előtt, hogyan fogom előadni a számot. Nagyon lényeges a szöveg, a zene, az előadás tökéletes harmóniája. Témák megjelölése legfeljebb akkor kerülhet szóba, ha szeretnénk tudni előre, miről fog szólni a lemez. Szerelemről? Barátságról? Kicsit politikusabb legyen, vagy kevésbé politikus? Mennyire szóljon az élet visszásságairól? Próbáljunk irritáló jelenségeket megjeleníteni? Nagyon bő tárházból válogathatunk, ezrét rendszerint nem is tudom megmondani előre, hogy miről fog szólnia szövetkező lemez.
– Az imént a politikát említette. Csak passzívan figyeli, vagy úgy érzi, dalaiban is nyilvánosságra kell juttatni a véleményét?
– A legtöbb lemez magáról árulkodik. Aki végighallgatta már valamelyiket, az megérezhette, hogy abban a korban, amikor születtek, miről szóltak ezek a dalok. Az már más lapra tartozik, hogy nagyon sok dalnak megváltozik az értelme menet közben, mert új értelmet kap. Van, amelyik elveszti aktualitását, mert túlzottan napi dolgokról szólt. Van, amelyik később még hangsúlyosabbá válik, mert az a jelenség, amiről szólt, újra meg újra előtérbe kerül. Ma, amikor annyira átpolitizált az életünk, kikerülhetetlen, hogy valamilyen módon állást foglaljon az ember. Nem szeretek újságcikkeket elénekelni, ezért igyekszünk kissé általánosítani az eseményeket, elrugaszkodni a napi politika szintjéről. Korábban sok mindent el kellett és lehetett rejteni a sorok között. Ma erre már nincs szükség. Ezt a funkciót betölti a sajtó, a televízió. A művészeteknek inkább az a szerepük, hogy mindezeket érzelmi síkon jelenítsék meg.
– Különböző „szekértáborokhoz" való csatlakozás miatt régi barátságok szűntek meg. Bródy János közelmúltban megtartott koncertjére nem ment el Szörényi Levente...
– Az utóbbi időben nagyon sok hasonló esetről hallottam már. És nem csak nálunk. Gondoljunk például a volt Jugoszlávia területén zajló háborúra! Sok vegyes házasság azért ment tönkre, mert a házasfelek rájöttek arra, hogy ők szerbek és horvátok. Nem érti az ember. Az agyammal persze értem, csak a szívem, a lelkem nem akarja elfogadni. Nálunk sem csupán a munkakapcsolatok területén zajlottak le ilyen szétválások, hanem rengeteg család is felbomlott emiatt. Többek között talán azért, mert ma még ott tartunk, hogy a politizálás, inkább érzelmi művelet, mint agyi. A másság elfogadásának az elején állunk. Ha valaki ellenkező véleményt hall, mint a sajátja, úgy érzi, személyes támadás érte, és ezért teljes szívéből tudja utálni a másikat. Ez talán azért van, mert nem tanultuk meg – és ez nem a mi hibánk, hiszen alig volt módunk rá –-, hogyan kell kezelni a másságot. Hosszú időnek kell eltelnie, újabb és újabb generációknak beleszületni ebbe az új helyzetbe. Ők talán már jobban érzik majd, miként lehet elviselhetővé tenni a különbözőséget. Így esetleg lesz sansz arra, hogy ne menjenek szét családok, barátságok pusztán azért, mert más felfogásuk van az élet nem hétköznapi dolgairól.
– Soha nem fordult meg a fejében, hogy hátat fordít az itteni nehézségeknek? Nem játszott még el a gondolattal, hogy külföldön, angolul énekelve, egészen más karriert futhatott volna be?
– Ez a gondolat annak az orvosnak a fejében is megfordulhatott, aki azért nem megy el kutatni, mert nem tud megélni belőle. Ő is biztosan végigjátszotta már gondolatban, hogy képességével, tudásával akár jól szituált professzor is lehetne valamelyik nyugati egyetemen... a metrós időszakban nekünk is voltak ilyen kísérleteink. Kecsegtettek bennünket különféle szerződésekkel. Talán volt egy rövid időszak, amikor komolyan vettem, de igazából soha. Később olyan dalokat kezdtem énekelni, amelyekről kiderült, hogy a szövegek legtöbb esetben lefordíthatatlanok. Nem a szó szakmai értelmében, hanem az érthetőség szempontjából. Ezeket a szövegeket legjobb esetben is csak adaptálni lehetett volna. Ez a zene itt, Kelet-Európában, azon belül is Magyarországon született. Itt értik, amiről éneklünk. Az Arany Európa-díj azért is ért váratlanul, mert már rég kiesett a látókörömből, hogy bármiféle Magyarországon kívüli esemény történhet zenész-életemben.
– Fontos az elismerés?
– Hazudik, aki azt mondja, hogy nem az. Azért csinálja az ember, hogy tapsot kapjon a színpadon, hogy sok lemezt adjon el.
– Mennyire lehet hajszolni a sikert?
– Mindnyájan tudjuk, hogyan kell olyan fülbemászó számokat írni, amelyek pillanatokon belül slágerekké válnak. De ez az a bizonyos könnyebb ellenállás vonala, amit magára kicsit is adó zenész, énekes nem igazán tesz meg, mert nehéz úgy csinálni nagy harsogó slágert, hogy az ugyanakkor igényes is maradjon. Szerintem az a jó dal, aminek érdekes zenéje, szép szövege van, és amit érdemes többször meghallgatni. És talán ez a többször a lényeg. Ennek a zenének – szemben a gyorsan fel-, és eltűnő slágerekkel – az a jellemzője, hogy pár év múlva újra elővéve, az ember még nem löki el, mint egy lerágott csontot.
– A rockzene egyik sajátossága az örökös váltás, az örökös megújulás...
– Stílust váltani nagyon merész dolog. Belülről kell jönniük az indokoknak. Az utóbbi években nem éreztem, hogy ilyen váltásra lenne szüksége. Tudom, hogy nem válhatok hirtelen – mondjuk – diszkósztárrá: ez nemcsak nevetséges volna, hanem groteszk is. Behatárolja az embert mindaz, amit eddig csinált, a róla kialakult kép. Amit őszintének és spontánnak tart. A stílus főbb jegyei nem változnak, a hangszerelés, a témaválasztás viszont lemezről lemezre megújul. Akik sokszor váltanak, azoknak azt a veszélyt is fel kell vállalniuk, hogy bekerülnek egy zsákutcába: művivé válik a változtatás. Eddig távol tartottam magam a változtatásokra ösztökélő külső behatásoktól. Pedig voltak, akik komplett terveket raktak elém, hogyan kellene másnaptól egészen másnak lennem. Mint a mellékelt ábra mutatja, ezek a tervek nem váltak valója.
– És önnek volt, van olyan terve, vágya, amiből az arculattervezők ötleteihez hasonlóan nem lett valóság?
– Sok ilyen van, de „talán majd holnap"...
– Elégedett?
– Az elégedettség szerintem első harmónia kérdése. Nem arról szól, hogy anyagiakban, tárgyi, meg egyéb vonatkozásokban mit sikerült elérni. Én azért érzem magam sokszor elégedettnek, mert összhangban próbálom tartani a vágyaimat a realitásokkal. Aki túl sokat állít maga elé, előbb-utóbb elégedetlenségbe torkollik. A tavalyi év jó pár olyan eseményt hozott az életemben, amire abszolút nem számítottam. Ilyen volt a köztársasági elnök által adományozott tiszti kereszt – azt sem tudtam, hogy létezik ilyen –, és az Arany Európa-díj. De hát ezek a dolgok attól esnek igazán jól, hogy váratlanul érik az ember – mondja mosolyogva.
Egy pár évtizede készült fotó jut eszembe. Ott is mosolyog. Szelíden, szerényen. Semmi sem változott. Talán csak a barázdák mélyültek, s az orrnyeregre csusszant fel szinte észrevétlenül egy elegáns szemüveg.

•	Nyomtatóbarát változat