Éjfekete szmoking, vakítóan fehér ing, csokornyakkendő, deréksál, később fehér selyeming – Zorán az ünnephez illő öltözékben köszöntötte maga és barátai zenében a megjelenteket. Ünnepnek számít az Erkel Színház falai között minden hangverseny, annak számított Zorán dupla koncertje is: nemcsak a méretek és dimenziók tágabbak a szokottnál, de itt házigazdának, főszereplőnek lenni irigylésre, felismerésre méltó lecke. Az énekes-gitáros e vizsgán is megfelelt és ha nem is csillagos ötöst, de csillagos négyest szerzett.
Zorán fő varázsa dalainak magvasságán és zenei értékein-talentumain túl egyszerűségében, közvetlenségében, közvetíteni tudásában rejlik. Nemcsak bizalmaskodásra sohasem hajló barátságát szeretjük, hanem a dal tisztaságának képviseletét – atmoszférájához elég egy gitár, egy szék, egy mikrofon. Erényeiről már többször is meggyőződhettünk, legutóbb a Kertészeti Egyetemen Klubjában. Az Erkel Színházban azonban mintha nem sikerült volna ledöntenie a képzeletbeli falat, amely elválasztja a nézőt és az előadót – rések támadtak ugyan, de nem nyílt ki a színpad. talán a televíziós forgatás miatt a nézőteret megvilágító hideg-fehér reflektorok zavarták Zoránt, vagy az auditórium nagysága – időnként a meghittség korrekt, de a kivételességet, az ünnepet nélkülöző bemutatóvá szürkült. Pedig az elhangzó dalok, az értő szerkesztés révén valóban az elmúlt három év legjavát reprezentálták, hiszen három nagylemez legnépszerűbb, legsokatmondóbb, legcsendesebb tételei hangzottak fel. Közülük legjobban a balladák tetszettek – ekkor éreztük Zorán átélését, odafigyelését igaznak. (Vasárnap délután, Üzenet, Az én városom, Egészen egyszerű dal, Apám hitte), míg az Adj erőt és a Romantika megszólaltatása modorosra sikeredett, a Nekem nem elég és a Mi kéne még esetlegesnek tetszett. Minderről az egyébként megbízható, de ezen az estén háttérben maradó Főnix is tehetett. A levegő akkor forrósodott fel másodszor igazán, amikor Presser Gábor, Karácsony János, majd Somló Tamás és Solti János is színre lépett – az LGT ugyan csak az együtt zenélésben vett részt, mégis alapvetően változtatta meg a hangulatot. (A Mit nekem-ben például Presser Gábor újra bebizonyította zseniális tudását a hangversenyzongorán.) Majd Zorán meglepő virtuozitását élvezhettük a Malaguená-ban – e kompozíció technikai és érzelmi felkészültséget igénylő, hibátlan eljátszása talán a legnehezebb feladat a gitárosok számára. Sikert aratott a meghökkentően igaz szövegű Így is jó és a váratlanul Demjén Ferenccel kiegészült finálénak számító Apám hitte. Hallhattuk Zoránt zongorázni egy laposra sikerült Cat Stevens-szám előadásában, valamint a támadásként bemutatott, az 1978-as szolidaritási fesztiválon is eljátszott érdekes, de nem izgalmas saját szerzemény megszólaltatásában. A vastaps és a nagy érdeklődés bizonyítja Zorán népszerűségét, de mi többre számítottunk.
A meghívott vendégek közül az első részben a Saturnus lépett színpadra, most megjelent első nagylemezük kompozíciót játszották. Ez azért fontos, mert máshogy játszották – hangsúlyosabban, energikusabban. A felvételekhez hasonlítva most Gritz Péter dobjátéka keltett kellemes meglepetést, Dankó Péter basszusgitározásából viszont csak foszlányokat hallhattunk. Szakcsi Lakatos Béla – különösen az In memoriam interpretálásában ismét egyediségét bizonyította be. A televízió a Saturnust is filmszalagra vette ezen az estén, vagyis a nappali világosságba öltözött nézőtér előtt nehéz látványos sikert aratni ilyen bensőséges zenével – Babos Gyula humoros összekötő ajánlása azért sokat segített.
Az Országos Rendező Iroda újabb Erkel Színház-i koncertje ha nem is nyújtott az idő szűrőjében fennmaradó élményt, de odafigyelést kívánt.

•	Nyomtatóbarát változat