Valószínűleg a véletlen műve, ám amikor beállítottam Sztevanovity Zoránhoz, hogy a videóról, a videózásról kérdezzem, egészen halkra állítva, de ő beszélt a tévében. Igencsak tágra mereszthettem a szemem, mert meglepődésemen mosolyogva ezt mondta:
– Kölcsönkaptam egy képmagnót és most egy szalagra szedem össze a mindenfelé szétszórt felvételeimet.
Zoránnak három-négy éve van videója. Nem tartozik a legfrissebb nyugati filmekre vadászó cserekörök egyikébe sem, számára inkább a szakmai (merre tart a világ?) és a családi (hogyan cseperedi a gyerek?) dokumentáció eszköze a video, no meg természetesen az „időátültetésé" (nem kell otthon lenni, ha valami megnézendő megy a tévében). Fontos szerkezet ugyan a video és ma már nyilván hiányozna neki, ha nem volna, de mégsem olyan nélkülözhetetlen, mint a 60-as évek elején azok az ormótlan, orsós magnetofonok, amelyekkel az éter hullámai közül kihalászták a megtanulandó beatszámokat, illetve egy végtelenített szalag és egy házilag beépített pluszfej segítségével visszhanghatást értek el a színpadon.
Zorán az Egyesült Államokban élő ismerősei révén kapta az első nagyobb videoklipdózisokat. Immúnis ő sem maradhatott, de fenntartásai azért még akadnak:
– Az amerikai zenészek egy részének a körében elindult egy mozgalom: nem engedik „klipesíteni" magukat, mert úgy érzik, a klip olyan fokon avatkozik be az eredeti művészi elképzeléseikbe, hogy abból ők nem kérnek. Szélsőséges válasz ez arra a kérdésre, hogy jót tesz-e a klip a zenének vagy sem. Lehet vitatkozni azon, hogy egy kliprendezőnek mennyi joga van arra, hogy a saját ízlése, elképzelései szerint értelmezze azt a zenét, amit megkap. Ritkák az olyan szerencsés találkozások, mint az én utolsó lemezemről az Ahogy volt, úgy volt című szám, amelynek a szövegét Dusán írta és ő is rendezte a klipjét, így biztosra lehetett venni, hogy a film arról fog szólni, mint a dal. Visszatérve a nyugati klipekre: osztom azok véleményét, akik szerint csínján kell bánni a videóval. Nagyon ki kell találni azt a képi megoldást, ami erősíti a tartalmat és nem éppen eltereli róla a figyelmet. Márpedig a legtöbb nyugati klip, amit látni lehet, önmagában is megélne, nem igényli a dalszöveg megértését – persze, sok esetben egyáltalán nem is fontos a szöveg.
– A te dalaid azonban merőben mások.
– Igen, elé nehéz képre vinni ezt a s szövegcentrikus zenét. Fennáll a veszélye, hogy a rendező illusztratív módon közelítsen hozzá, a szövege szó szerinti megjelenítésére törekedjen, ami legalább olyan rossz, mint teljesen elrugaszkodni tőle. Olyan köztes megoldást kell találni, amely inkább a dal hangulatát adja vissza. De minden fenntartásom ellenére vannak pozitívumai is a videoklipnek: az egyik az a hatás, amit már ma érezhetően gyakorol a játékfilmkészítésre, a másik pedig, hogy mielőtt még megjelent volna, az egész rockműfajt pangás jellemezte, amiből mint új reklámhordozó eszköz, a klip rángatta ki.
– Nem lehet véletlen, hogy számos kliprendező a reklámszakmából érkezett, s hogy a tucatklipeket nézve olyan érzése támad az embernek, mintha a szép színes nyugati magazinok hirdetési oldalait lapozgatná: gyönyörű nők, egzotikus tájak,tengerpart, csillogó poharak törnek...
– Igen, de figyeld meg: előbb-utóbb ennek is meglesz az ellenhatása, sőt már meg is van. Gondolj csak a fekete-fehér klipekre. Nyilván azok kezdték el ezeket csinálni, akiknek elegük lett ezekből a színes kaleidoszkópokból.
– Emlékszem, néhány éve, amikor egyre több nyugati zenekar kezdett nálunk koncertezni, te elég határozottan fölléptél azért, hogy jobban meg kellene szűrni őket, mert ez a verseny nem tesz jót a magyar rockéletnek. Hasonlóan vélekedsz a videoklipről is?
– Hadd pontosítsak? Mi csak azok ellen a csaknem teljesen ismeretlen nevű nyugati zenekarok ellen ágáltunk, amelyek szinte ellepték az országot, és a sznobizmusra hajló közönséget megtévesztve komoly vásárlóerőt vontak el a hazai zenekaroktól. Ráadásul egy olyan időben, amikor a piac amúgy is beszűkülőben volt. Soha nem A Dire Straits-féle, nekünk, szakmabelieknek is élményt jelentő kiválóságok szereplése ellen berzenkedtük. Ami a videót illeti: amíg a Magyar Televízió nem kereskedelmi televízió és nincs igazán érdekelve a nézőszám nagyságában, addig bármiféle hazai termék, vagyis videoklip is megjelenhet a műsorokban, csak a szerkesztőkön múlik. De a múlt tavaszi MTV Plusz kísérleti kereskedelmi adássorozat is mutatja: előbb-utóbb itt is számítani fog, hogy csak a legjobb képi anyag kerüljön műsorba, s akkor bizony legalább annyira gondban leszünk ezen a téren is. Olyan kemény lesz a konkurencia, hogy csak a legerősebbek fognak tudni talpon maradni. Ez egyrészt nem baj, másrészt azonban óhatatlanul elsorvasztó hatással jár, márpedig egyáltalán nem biztos, hogy a legrosszabbak sorvadnak majd el: Ám a piacnak ezt a szelektáló hatását vállalni kell ahhoz, hogy komoly minőségi előrelépés következzen be. És szembe kell néznünk azzal is, hogy ha tovább sem jut vissza elegendő pénz ebbe a műfajba – mert kívülről elég sokan kerestek rajta –-, akkor a videózásban nem fogjuk tudni fölvenni a versenyt, mint ahogy ma sem tudjuk, sok egyéb területen sem.
– Azt hiszem, nemcsak a pénz hiányzik, hanem az agy is kevés.
– Az viszont biztató jel, hogy az utóbbi időkben már néhány egész jó reklámfilmet is látni. Persze, a szakmát meg lehet tanulni, de ez még kevés. Szív is kell hozzá: valami plusz. Amit lehet, hogy úgy hívnak: tehetség. Hadd utaljak Sándor Palira, aki évekkel ezelőtt nagyszerű dolgokat csinált ebben a műfajban, amit akkor még nem is neveztek klipnek. Sőt, már akkor egyre azt mondogatta nekünk, próbáljunk úgy írni, hogy hozzáképzeljük a képeket is. Ez ma már alapkövetelmény. Amelyik nagylemezről nem készül legalább két-három dalból klip, az gyakorlatilag behozhatatlan hátránnyal indul.

•	Nyomtatóbarát változat