– A popzenészekre különösen ragadnak a nők. Miért?
– Talán azért, mert azonosítanak bennünket a dalaink szövegével. Mintha a saját magunk vallomásait adnánk elő a színpadon. Ha például egy szomorú szerelemről énekelek, sok lány úgy érzi: helyette szólok, sorstársak vagyunk.
– Csakhogy ez a valóságban távolról sincs így, hiszen derűs, kiegyensúlyozott házasságban él. A múlt azonban megér egy misét: kevés zenész mondhatja el magáról, hogy olyan viharos magánélete volt, mint Zoránnak...
– Ezt soha nem is tagadtam. Csakhogy az én esetemben viharosságon nem botrányos és gusztustalan ügyeket kell érteni. A Metró rajongótáborába kivételesen szép lányok tartoztak, akik közül sokan fülig szerelmesek is voltak belénk. Tény, hogy voltak vidéki koncertturnék, ahol egy-egy buli után „elszabadult a pokol." Farizeus lennék, ha ezt letagadnám, de hát ez volt a féktelen és bohó ifjúság... Arra viszont mindvégig gondosan ügyeltem, hogy sose váljak nevetségessé se én, se az a lány, aki éppen velem futott. Távolról sem voltam szent, de mindig szerettem megadni a módját a dolgoknak. Legtöbbjükkel baráti viszonyban maradtam, ma is gyakran felhívnak. Tanácsot kérnek, vagy csak beszélgetni szeretnének velem. Amire büszke vagyok: ma érett nőként is azt mondják, szép volt, és egy pillanatra sem bánták meg, hogy hosszabb-rövidebb kapcsolatuk volt velem.
– Ez olyan szép, hogy mindjárt elsírom magam. De egyszer, amikor én már az egekig magasztaltam, elnevette magát, és azt dörmögte: hát azért jó néhány lánynak lehetnek homályos emlékei a Metró-klub mögötti trafóházról...
– Aha... És?
– Erre már csak a feleség, Éva reagált imponálóbban, amikor azt mondta, nagyon is jó, hogy volt az a trafóház, mert Zorán kedvére kitombolhatta magát, s épp ezért tud most ennyire örülni az otthonának, a családjának.
– Hát igen. Mindent egybevetve, a mai eszemmel arra vagyok a legbüszkébb – mert hiszek abban, hogy az életben minden mindennel összefügg –, hogy egy olyan nővel élhetek együtt, aki előtt nem kell eltitkolnom semmit. Aki mindent tud és elfogad valóban viharos múltamból, s én emiatt felszabadult embernek érezhetem magam mellette.
– Kanyarodjunk azért vissza a „daliás időkhöz". Kapcsolataiban inkább választott, vagy szívesebben hagyta magát elcsábítani?
– A legelső nőre máig pontosan emlékszem: nagyon sokáig, nagyon tudatosan ellenállt az ostromlásomnak. Egyébként az összes hosszabb kapcsolatom létrejöttében aktív szerepem volt. Bármekkora lehetett a „kínálat", alapvető fontosságú volt, hogy én is akarjam.
– Meddig ment bele mindenbe, és mikortól fogva szűrte meg, hogy milyen nővel áll szóba?
– Mindig válogatós voltam. Már csak azért is, mert alapvetően romantikus, „lelkiző" embernek születtem. Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt szégyen az érzelmeket kimutatni vagy beszélni róluk. Számomra ma, a házasságomban is épp ilyen fontos az észrevenni-éreztetni-kimondani szentháromsága. Nem tudok, de nem is akarok szótlanul elmenni egy varázslatos, meghitt, csodálatos pillanat mellett.
– Bohó ifjúságában mi ragadta meg leginkább egy nőben?
– Mindegyikükben valami más. Egy biztos: valamennyire titokzatosnak, rejtelmesnek kellett lenniük. A megoldás kulcsa, a rejtély izgatott mindig.
– A nyolcvanas évek elején, második sikertelen házassága után elég mély lelki válságban volt. Van aki hasonló élethelyzetben vad szexuális ámokfutásba kezd... Szintén bevált ez a módszer?
– Nem. Nekem ez nem nagyon ment, nem is erőltettem túlzottan. Én ilyenkor inkább visszahúzódom, tépelődöm, gyötrődöm.
– Lassan tíz éve házasember, viszont változatlanul rivaldafényben álló, vonzó férfi. Ma mi a helyzet? Elriasztja a karikagyűrű az ajánlkozókat?
– Azt hiszem, az a sok-sok gyengéd megnyilatkozásom, ami a kislányomról és a feleségemről szól, ellehetetleníti még a gondolatot is azokban, akik úgy érzik, mégiscsak próbálkozniuk kell. De mielőtt szentté avatnám magam, rögtön hozzáteszem, hogy azért ma is éppúgy megnézek egy jó nőt, mint régen. Sőt, ha úgy adódik, hangosan ki is mondom. Még akkor is, ha Éva történetesen mellettem ül a kocsiban...

•	Nyomtatóbarát változat