Az ember szereti Zorán lemezeit, nem egészen világos okból. Hiszen nem magyarázzák meg a világot túlzott alapossággal, nem oltanak zenébe viharos érzelmeket, nem sugározzák az ifjonti rebellió szellemét, nem nagyon lehet rajtuk nevetni, és a „vokális tűzijáték" kifejezés nem igen alkalmazható rájuk. Húszas éveim közepe óta a jobbfajta, csöndes bulik visszatérő eleme, hogy éjfél körül valaki előhalássza a házigazda magyar lemezeit, és amikor Zoránt teszi föl, valahogy senki sem tiltakozik, még az se, aki napközben csak Chopint vagy heavy metalt, vagy cool jazzt hajlandó hallgatni.
Az ember mindig elcsodálkozik? Hogy-hogy ilyen egyszerű az egész? Valaki visszafogottan énekli a nem túl bonyolult szövegeket a nem túl bonyolult zenére. Aztán kiderül, hogy éppen a visszafogottsággal kezdőik az éjfél utáni hipnózis. Csak az az előadó tud visszafogott lenni, akinek nem kell küszködnie a kifejezéssel.
Zorán új lemeze – biztos ízlésével, iróniájával, mélabújával, eleganciájával, átérezhető érzelemével – olyan munka, melyet mindenki szerethet, aki legalább egyszer hatalmasat csalódott ifjúkori reményeiben. Felnőtt album ez, és már csak azért is némiképp szomorúvá teszi a műfajhoz valamit is konyító hallgatóit: eszébe idézi, hogy milyen kevés a magyar popzenében az olyan személyiség, akinek sikerült felnőnie.

•	Nyomtatóbarát változat