Akiket szeretek, egészen egyszerű emberek. Olyanok, mint Zorán. Elmúlt harminc év és ő még mindig telt házat tud varázsolni a vegetáló művelődési házak nézőterére. Szeretik, szeretjük. A nagy generáció tagjaként ő jelentette a nyitás lehetőségét, elhittük vele, hogy minden jóra fordulhat egyszer.
Kutatok az emlékeimben, mikor találkoztunk először, de nem tudom. Talán egy elhagyott kamaszszerelmet sirattam vele, amikor már a város a másik oldalára fordult, vagy az építőtábor sercegő tábortüzénél ócska bolgár gitár hangjára üvöltöttük bele a magyar éjszakába, hogy Uram, a dolgok rosszul állnak. Beleszülettem ebbe a pasztellszínű muzsikába, mely szomorúan szép és fájón őszinte, szívből jövő, emberi nagyképűség nélkül. Éltünk a szocialista láger legvidámabb barakkjában, rózsaszínű fürdőkádban dagonyázott az ország. Boldog idők? Szép holnap? Értelmetlen küzdelem, aztán csendes beletörődés. Semmiért vesztek el álmok, mint a zálogban hagyott ruhák.
Dalaival nem lázított, a problémákat nem nevezte nevén. Mint egy huszadik századi trubadúr, virágnyelven dalolva teremtett példaképet, értékrendet. Nekünk és a maga számára. Hogy mondja a kínai bölcs? Megőrizni az arcot. Zorán kitartott önmaga mellett.
Jó volt vele ünnepelni. A széksorok között kúsztak a Fender gitár bársonyos akkordjai, a zongora hangjai, mint gyöngyszemek koccantak a jellegzetesen nazális énekhanghoz. Egyszerre ott álltunk meztelen szívvel, kéz a kézben felvirradtak az új bánatok, a ritka percek selyemszalagját együtt bontogattuk. Kitártuk a lét ablakát. Ünneppé lett a szürke szerda este.
A dalok ugyanúgy szóltak, mint évtizedekkel ezelőtt: négy akkord, egy gitár, néhány barát, egy kicsit ő és egy kicsit mi. Félszavak, elhallgatott mondatok... A negyvenes apuka végigrugózta a koncertet székén, mellette ülő nagylányának néha a fülébe súgott kulcsszavakat, középkorú házaspár karja egymáshoz ért, tenyerükkel kulcsolták össze a közös emlékeket, a fiatalok egymás ajkait keresték a sötétben. Zorán eldalolta az érzéseit, amelyeket oly nehéz szavakkal elmondani: Éreztük az otthon melegét, az ünnep örömét, apáink örömét, azt, hogy mit ér egy pohár víz, mitől szép a hajnal és az első éjszaka. Harminc éve hisz az őszinte dalban és énekel az élet dolgairól. Mi pedig hiszünk Zoránnak, mert azokat szeretjük, akik egészen egyszerű emberek...

•	Nyomtatóbarát változat