– Mikor pillantotta meg először a lányát?
– Pár perccel a születése után – emlékszik vissza Zorán Sztevanovity a két esztendővel ezelőtti napra. – Ott álltam a szülőszoba bejáratánál, talpig steril hófehérben, maszkban, és vártam a nagy pillanatot, hogy közvetlen közelről megismerkedhessek vele. Azután napokig csak az ablak mögül láthattam a kegyes nővérek kezében.
– Mikor találta először szépnek?
– Már a második napon feltűnt, hogy határozottan csinos az arcocskája, és a rugdalózó is aranyos formákat rejt.
– Mindjárt tudta szeretni?
– Igen. Erre bizonyosan emlékszem, ugyanis míg vártuk őt, végig bennem volt egy titkolt szorongás: vajon felébred-e bennem is az a szép szülői érzés, ami nélkül aligha lehet egy gyermeket szeretetben felnevelni? Nem tudtam, hogy ez a félelem máris a szeretet első jele. Reméltem, hogy majd levesz a lábamról, éppen ezért drukkoltam, hogy lány legyen, mert úgy éreztem, egy lánynak erre nálam több esélye van.
– Két év alatt ez az érzés meddig fokozódott? Mert gondolom, nem is vitás, hogy fokozódott...
– A csúcsig, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy még volnának további magaslatok.
– Miért kapta a Szandra nevet?
– Úgy gondoltuk, hogy a Sztevanovity vezetéknévhez jól illene valami szép, kicsit idegenes hangzású, de nálunk is honos, rövid, egyszerű név.
– Voltak nehéz percei is a lányával?
– Igen, amíg hazavittem őket a kórházból. Életemben először féltem autót vezetni.
– Ki volt a bátrabb? Ki fürdette meg először?
– A feleségem. Én az első napokban nem mertem a kezembe venni, olyan picinek, törékenynek tűnt, pedig optimális súllyal született.
– Az apák ideje akkor érkezik el, amikor már nemcsak gondozást igényel a baba...
–...hanem közös játékokat, nevetést, nagy sétákat. Sőt most már társalgunk is, hiszen szinte tökéletesen beszél.
– Milyen elképzelései vannak a gyermeknevelésről, Szandra jövőjéről?
– Egyelőre viaskodnak bennem a könyvekből átvett tudomány és az ösztönös dolgok. Persze az igazi gondok nem ebben a korban várnak megoldásra. Én abszolút humanistának érzem magam, és legszívesebben a lányomat is csak a tiszta, szép érzésekre tenném fogékonnyá. Csakhogy az ember nem vonatkoztathat el a mai élet viszonyaitól. Védtelenné tehetem a csalódásokkal, a környezetével szemben, ha a túlzott naivitástól nem óvom meg. A kettő egyensúlyát megtalálni – még a jövő feladata.
– Amiről eddig a dalaiban éneket, azt most a lányába is szeretné beoltani?
– Azt hiszem, ez így tisztességes, hiszen amilyenné válnak a gyermekek, olyan lesz a jövő nemzedéke. De énekelni annyival könnyebb, hogy a dalokban a saját gyermekem privát boldogságáról nincs szó.
– Szandra mint múzsa még nem ihlette alkotásra?
– De, máris írtam róla egy dalt. Lehet, hogy a következő nagylemezünkön hallható lesz majd.
– Mennyire válik külön a családjában az anya-, illetve apaszerep?
– A feleségem egy kicsit lágyabb, én a keményebb vonalat képviselem. A gyerek ezt ösztönösen megérzi, mert anélkül, hogy egyszer is fölemeltem volna a hangomat, máris nagyobb a respektem. Amikor a mamáját már ötödször hívja be a szobába a délutáni alvás idején különféle ürügyekkel, nekem elég azt mondani: most már aludj szépen, többet nem jövünk be. Szerintem ez így is van jól. Nálunk odahaza is édesanyám volt a lágyszívűbb, és szüleimről csak jót mondhatok. Örülni fogok, ha nekünk is sikerül olyan következetesen, olyan demokratikus szellemben nevelni Szandrát, ahogy minket neveltek a szüleink.
– Gondolom, a nagyszülők is imádják Szandrát.
– Persze, az összes nagymama és nagypapa rajong érte. Az én szüleimnek egyébként ő a harmadik unokájuk, ugyanis Dusánnak már két gyermeke: egy fia és egy lánya van.
– Szandra meg fogja tanulni a maga anyanyelvét is?
– Bízom benne. Szüleimmel otthon mindig szerbül beszélünk, és ha Szandra náluk van, őt is tanítgatják. Máris sok versikét, dalocskát tud szerbül.
– Mit érez, amikor este benéz a gyerekszobába, és a békésen szuszogó kislányt meglátja?
– A legszebb pillanatokban mindig az jut eszembe, hogy én ezt a csodát majdnem kihagytam az életemből.

•	Nyomtatóbarát változat