Film, Színház, Muzsika
1980. szeptember 3. szerda
400 sor a televízióról
[...]
Lapszemle következik. [...] XVI. évfolyam 8. szám, Ifjúsági, képes folyóirat. Tizedik oldal. Kék betűkkel nyomva.
Ez a kedvencünk.
„Kovács Katinak máig sem sikerült önmagát megtalálnia. Pályafutása során mindent elvállalt; legyen az olasz szirup, amerikai konfekció vagy a hazai popmaffia tucatslágere, hagyományos tingli-tangli vagy jazz, sanzon vagy popgiccs. Ebben a tömegtermelésben csak néha sikerül egy-egy felejthetetlen, művészi színvonalú dalt előadni. Ki tudná ezeket felsorolni? A sok hordalék között nehéz észrevenni az aranyszemcséket. Talán egy hazai poptörténetben majd kiválogatják, mi az érdemleges, maradandó a munkásságában„ Tehát Kovács Kati, akinek az a hétköznapi munkája, hogy szórakoztassa, felderítse, vagy kicsit elbúsítsa e műfaj közönségét – belegondolni is rossz –, elkótyavetyélte talentumát. Nemcsak a talentumát, az egész életét! És mindezt úgy írják le róla, hogy gondosan szembeállítják egy másik énekesnővel, aki bezzeg nem, aki... Jelen sorok írója természetesen nem poptörténész, nincs joga beleavatkozni a vitába, a bíráló jogaiba, de ha már egyszer „popmaffiát” emlegetünk, ez vajon mi lehet?
Ha én lennék Kovács Kati, sírva fakadnék.
S ha Kovács Kati lennék, csinálnék egy tizenegyedik lemezt. Hátha az maradandó lesz munkásságomban...
Remélem, Zorán megússza.
Esetleg őt nem durrantják homlokon.
Az EGY-KÉT-HÁ-NÉGY... ZENE!
Könnyűzenei koncertsorozat harmadik adásában ugyanis Zoránt hallhattuk Erkel Színházbeli hangversenyén.
Egykor attól tartottunk, mi lesz itt, ha majd a rózsák a mi derék fiataljaink kezében öntudatra kélnek, akár a kőszén Kiss József csudás versében. Mi lesz a Chautreé égő narancsszínéből, a Marcelle Gret izzó sárgájából, a Virgo csöndes fehérjéből, a Flash sárga csíkozású mélyvöröséből, a Cromatella selymes halványsárgájából, a Tosca halvány rózsaszínéből... (K. A. Hasonlatai.)
Csak néhányan sejtették, hogy a rózsákból gitár és adólevonás lesz.
Zorán megúszta. Maradt a gitárja és nyilván a levonás, de amit mostanában produkál, feljegyzésre méltó.
Messze kiemelkedett szelídségével, értelmével, és írjuk le végre – szépségével a végigdúdolt, halk koncertje.
Zorán nincs egyedül gitárjával, társak, barátok veszik körül.
Gitár! Bradbury látomás Dusán Sztevanovity szövegével és Presser zenéjével.
Elegáns, okos refrén. „Ha primitív tárgyba akad a kezed; egy doboz és rajta hat húr rezeg, bánj vele gyengéden, barátom, mert megtaláltad a gitárom."
És ezernél több fiatal beletapsol a dalba, éppen azokban a napokban, amikor egy elkeserítő vitában saját apjának ront egy nemzedék.
Tessék jól figyelni, mit mond a popsztár!
„Apám hitte a bölcsességeket, Apám Hitte a szép verseket, S úgy hiszem, ez így volt szép. Apám elhitte a hírmondók szavát, Apám elhitte Chaplin bánatát, Apám elhitte a folyók irányát, S azt hiszem, ez így van jó..." És a befejező sor: Ekkor már visszhangzott a taps! ÉS ÉN HISZEK, HISZEK APÁMBAN!
Egy popkoncert politikai állásfoglalását örökítette meg a tévé, önkéntelenül is beleavatkozva a vitába.
Múltkor azt mondtuk Presserről; kissé unja a szereplést. Most kidöngött fehér zakóban, leült a zongorához, fellobogott mellén vagy a szíve, vagy egy piros zsebkendő, és mint Második József kénytelenek vagyunk egyetlen húzással megsemmisíteni akkori véleményünket. Presserben, akár Zoránban új vonás – az emberi méltóság! Bravó!
Szász Péter
