Hosszú sor kígyózik a Metró klub előtt. Boldogok, akik már benn vannak, s igazán szerencsések, akik a zenekar közelében szoronghatnak. A félhomályból a Metró zenekar emelkedik ki, s közülük is Zorán, az énekes-gitár, a sztár. Könnybelábadt vágyakozó lányszemek, némileg irigykedő fiúk tekintete csügg az énekesen. Mindenki őt nézi, mindenki őt hallgatja.. Ennek már több mint húsz éve.
Vasárnap délután egy igazi fagylalt jól esik,

És újra érzek egy régi illatot,

Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után

A mama rámadta mindig a szép ruhát.

Az ajtóban megfésült és nem hallgatott

Rám, ha kértem, hadd járjak így egész héten át.
Elegáns, kényes ízléssel berendezett budai lakás, inkább polgári, mintsem egy popsztár otthona Sztevanovity Zoráné. A csendes hangú, szerén, negyvenes férfi elmélkedésre, meditációra vall viselkedése mögött nehéz felfedezni az ünnepelt csillagot.
– Igen, azok a vasárnap délutánok, a meleg, őszinte légkört sugárzó otthon, a mama féltő gondoskodása.. ez volt a gyerekkorom, gyerekkorunk Dusánnal, az öcsémmel. Bármilyen idők is jártak kint, benn béke, volt. Pedig az ötvenes években édesapámnak, aki jugoszláv diplomataként dolgozott, kijárt mindaz, ami azokban az időkben csak megtörténhetett. Zaklatás, meghurcoltatás... Ám mindebből mi keveset vagy semmit sem éreztünk. A gondoskodás, a figyelem, amivel szüleink körülvette, megvédett bennünket, gyerekeket a történelem viharaitól Ezeket a vasárnapi csendes, hosszú ebédeket sohasem köszönhetem meg eléggé.
Éva, Zorán felesége, háziasszonyi szívélességgel kínál kávéval:
– Nagyon hasonló családban nőttünk fel, neveltetésünket leginkább demokratikusnak mondhatnám. Nálunk talán határozottabban mint Zoránéknál minket a bátyámmal talán túlzottan is önállóságra neveltek. Nem hagytak magunkra a szüleink, csak túl sokat bíztak ránk. Én nem így szeretném nevelni a lányunkat.
Szandra négyéves, bájos kislány, és nagyon fegyelmezett. Nem a szigor miatt, sokkal inkább, mert már van saját programja. Sem ő minket, sem mi őt nem zavarjuk. Míg a felnőttek beszélgetnek, Szandra elmélyülten hallgatja a szőnyegen ülve Süsüt.
– Szeretném, ha Szandra nyílt, őszinte gyerek maradna – mondja Éva. Nem olyan gátlásos, sokszor bizalmatlan, mint amilyenek mi voltunk. Tavaly, amikor Amerikában jártunk, beszélgettem gyerekekkel, és csodálkoztam, mennyire közvetlenek, barátságosak. Valamelyik nap meg külföldi fiúkat, lányokat láttam a Vörösmarty téren, szóba álltak az emberekkel, az utcai zenésszel is. Jó lenne ilyenné nevelni.
– Jó lenne – szól közbe Zorán –, de mégsem lehet. Az őszinte, szókimondó gyerek hamar összeütközik a külső világgal, a társaival, tanáraival...
–...furcsa, hogy éppen ön mondja ezt, holott a hatvanas években szinte forradalmian követelte az őszinteséget, a szókimondást. Vagy mégsem így lett volna – kérdezem.
– Igen is, meg nem is. Látszólag, főképp formálisan valóban szokatlan, új dolgokat tettünk, de azért mi mindig az otthoni és a társaságbeli elvárásoknak megfelelően viselkedtünk. Azt hiszem ez már sajátosan közép-európai magatartás: meg kell valaminek felelni. S ha lázadoztunk is annak idején, a folytatás, az, ami a tartalomra is kiterjedt volna, elmaradt. Akárcsak a nagyobb horderejű reformok... – mondja Zorán kesernyésen.
Apám hitte az otthon melegét,

Apám hitte az ünnep örömét,

Apám hitte az apja örökét,

Úgy hiszem, ez így volt szép.
– Édesapám baloldali érzelmű volt, hitt abban, amit tett, és hitt egy jobb világ eljövetelében. Minket ateistának nevelt, de nem mások, a mást hívők ellen. Faji előítéletekről, másképp gondolkodók lenézéséről, eltérő meggyőződésűek megbélyegzéséről sohasem volt szó a családunkban. Tisztelem és irigylem apám hitét, mert úgy érzem, ez már korántsem olyan határozott bennem és kortársaimban. Túl sokat csalódtunk.. Általában a hit és az erkölcs dolgai elvékonyodtak. A szocialista erkölcs pedig csak a szavakban létezik. Kapaszkodót talán a történelmi múltban, a megtartó hagyományokban találhatunk. Talán így ismét találkozunk valamivel, amiben hinni lehet. Nem tudom.. Addig föltehetőleg csak az örök eszményekre támaszkodhatunk, az emberiességre, a toleranciára, egymás megbecsülésére. Ezeknek az általánosságoknak kellenek konkrét tartalmat adunk.
– Ön még mindig nagyon népszerű. de azok a lányok, akik szobájuk falát Zorán-képekkel díszítették, ma már anyák. Koncertjeit vegyesen látogatják idősebbek és fiatalok, lemezeit sok családban együtt hallgatják gyerekek és szülők. Milyen nevelési, ha úgy tetszik hitet adó tanácsot, programot hallhatnak ki a zenéjéből?
– Hiszek abban, hogy a művészet – a szórakoztató művészet is – nevel. A népszerűség persze nem szint, és nem műfaj kérdése, hanem a hatás mértéke. Az én dalaim és szövegük olyan általános értékek tiszteletéről szólnak mint a szeretet, a szerelem, a kölcsönös megértés, a béke. Béke a világban és béke otthon. Talán azért, mert bizonytalan a jövő, s ezért többnyire igenis igazak azok a mély értelmű és humánus eszmék, amik már közhelyszerűek. De a közhelyek, éppen igazságtartalmuk miatt, mindig aktuálisak lesznek. És most nagyon is azok... Ezt szeretném elmondani elénekelni a gyerekeknek és azoknak a volt gyerekeknek, akik ma apák és anyák. Talán, ezt remélem, ezzel is segíthetek, hozzájárulhatok valamelyest életük jobbá, szebbé tételéhez. Lányomnak is ezt éneklem altatódalomban:
Aludj hát, jó éjszakát, ne félj, ne félj, vigyázok rád...

•	Nyomtatóbarát változat