Vannak zenészek, akik képtelenek a megújulásra. Zorán, Koncz, Bródy, Gerendás stb. iskolapéldái ennek a „jelenségnek„ – hiába változik és fejlődik a világ zenei és szórakozáskultúrája, ők vasakarattal kiállnak egy olyan műfaj mellett, amiről azt gondolják, hogy örök; amivel – szerintük – életben tartható(k) a „nagy generáció” szelleme(i) és a múló gyermekévek.
Zorán legújabb lemeze első hallgatásra pontosan olyan, mint a többi: merengő, álmodozó, filozofálgató-politizálgató, rekedten dünnyögő; otthonos és családias, mint egy IKEA-áruház. A számok hangulata az „évszakhoz képest" tökéletes: szakadó esőben autózunk, gyapjúgarbóban, velúrzakóban, az ablaktörlő lágyan húzza a mérőt gyermekkorunk nagy helyszínein: a mozi, a játszótér, az iskola (a stúdió) előtt, aztán leparkolunk és összefutunk néhány baráttal, hogy egy forró tea mellett megidézzük a múltat, a fájó emlékeket, az első szerelmeket és csalódásokat. Miután érzelmekben gazdag, sikeres és kitartó, boldog új évet kívánunk egymásnak, hazatérünk otthonunkba, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk: jelen időben.
Többszöri meghallgatás után azt kell mondanom, hogy semmi bajom nincs Zoránnal azon kívül, hogy hosszú távon nehezen viselem Presser Gábor és Sztevanovity Dusán dolgait (arról nem beszélve, hogy ha Presser is elkezd brekegni egy számban, az már rég rossz). Az alapok (Borlai Gergő – dob) igényesek, a hangszerelés profi munka, a vokálok pedig kristálytiszták. A szövegekhez viszont azt hiszem, le kell húznom még egy harmincast, hogy el tudjam magam sírni egy szál virág, egy tábla csoki vagy egy doboz fakocka láttán.

•	Nyomtatóbarát változat