Magánéleti tragédiát popzenében komplex módon feldolgozni – bizony, erre kevesen vállalkoznak. Az ember mélységes veszteségét egyetlen gitárszóló, egyetlen sóhajtás is kifejezheti. Ki gyötörné hát magát azzal (vagy: ki kockáztatná meg?), hogy teljes dalokat, esetleg egy összefüggő albumot szenteljen az elfogadhatatlan halálnak? Zorán megtette.
Az 1997-es lemez kiadása valószínűleg elképzelhetetlen lett volna, ha két évvel korábban nem készül el a Majd egyszer... – új kiadónál, új energiákat koncentrálva. Az 1997 megalkotásában persze így is többet jelentett Presser, Dusán és a többi szerző és közreműködő támogatása, mint bármikor korábbban. A stúdióban történő hangszeres játéktól Zorán már előző lemezén is visszavonult, tartózkodása azonban most vált igazán kifejezővé. Énekével viszont annál nyújt többet nyújt: az albumnak különös szépséget kölcsönöz az alapvetően mély tónusú előadás árnyalatainak gazdagsága.
A gyász tartalmát egyértelműen közvetítő két-három dal (Csak játék, Szeretlek, Ahol jó volt) fontos alkotórésze ugyan a lemeznek, de hideg elemzéssel azt kell mondanunk, hogy a mélyebb művészi értéket azok a dalok képviselik, melyek a veszteséget kissé áttételesebben dolgozzák fel. Ezek közé tartozik a Hová megyünk, a Táncolj, csak táncolj, a Szállj fel újra – de a lemez dalai szinte kivétel nélkül felfűzhetők erre a szálra. Így válik ez a szerény címet viselő, tragikus előzményekből született album az egész Zorán-életmű egyik legemlékezetesebb, legértékesebb darabjává.

•	Nyomtatóbarát változat