Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Zorán-topik az Index Fórumán
1999. október 21. csütörtök

Zorán III.

Mostanában ezt szeretem legjobban a kezdeti trilógiából. Különben éppen húsz éve jelent meg, talán napra pontosan. Zorán évről évre egyre közelebb került a lemezborítókon, itt már egész közel van, és az arca is érettebb, mint két évvel korábban – ahogy maga a lemez is érettebb, letisztultabb, mint az első kettő. Érettebb, de nem jobb: mindhárom lemez mestermű, csak hangulati különbséget találok, színvonalbelit nem.

Olyan jó volt, hogy a Zorán-lemezekre általában dalonként ki volt írva (igaz, néha hibásan), ki milyen hangszeren játszik, lehetett fülelni a szólamokat – és hát miket játszanak a Zorán-lemezeken! Különösen ezen a harmadikon, él, vibrál minden szólam, de az instrumentális tobzódás ellenére egy pillanatra sem érzem túlhangszereltnek a lemezt, nagyon a helyén van minden.

Az én városom megadja a lemez alaphangulatát. Bár Budapestet bámulom, de szeretni csak ritkán tudom, nagy ünnepnek kell ahhoz lenni. De a szülővárosomhoz legalább ilyen gyengéd érzelmek fűznek, úgyhogy tud nekem mit mondani ez a dal. Az LP belső borítóján egy elmosódott Budapest-látkép látható, végül is az egész lemez valahol tényleg Budapestről szól.

Azért is jók a Zorán-dalok, mert az ember minden időben talál benne egészen konkrét aktualitásokat. Ma például: „És vezették útján a... hírhedt kicsik.„ „És néhány rendőrt névről ismerek.” (Gondoljon mindenki, amire akar.) És a zeneisége, a gyönyörű dallam, Zorán visszafogott, mégis érzelemteli előadásmódja, a középrész finom gitárritmizálása, Presser szintijátéka (azt hiszem, itt használt először polifonikus szintit).

Mit nekem. Amúgy nem szeretem a countryt, de ettől a „kilenclyukú" kántritól lehidalok. (Bár erre a dalra általában azt mondják, countryparódia.) Ez az egyik dal a négy közül, amiben együtt játszik Presser Gábor és Szörényi Levente. Levente hátul hegedül, nagyon ízesen, Pici pedig zongorázik meg tangóharmonikáik, de hogy! Először lezavar egy virtuóz zongoraszólót, aztán felel is rá harmonikával. A végén meg Levente is elengedi a kezét. Autentikus füttyök meg ostorcsapások teszik kellemesen hangulatossá a dalt.

Gyönyörű szép álom. Egy másik dal, amiben Presser és Szörényi együtt játszik, de ezúttal Levente a szerző. Valóban gyönyörű szép. A kíséretben hallatszik, hogy habár ebben az időben a Fonográf saját lemezt nem nagyon csinált, de zeneileg a csúcson voltak. (Lásd még: Valahol.) Különösen szeretem, ahogy Tolcsvay Fender-zongija és Presser Yamahája kerülgetik egymást. (Még egy ilyen dalról tudok: Kovács Kati Ennyi kell-je, de abban mindkét zongorán Pici játszik.)

Velem is megtörtént. Igazi Karácsony-dal, mégis jól áll Zoránnak, akárcsak a Szerelmes dal vagy később az Ugye nem zavar. Nagyon megörültem neki, mikor 1993-ban a Vigadóban előhúzták a sutból. (Na, ilyesfajta meglepiket szeretnék a jövőbeni Zorán-koncerteken.)

Vasárnap délután. A legnagyobb csoda ezen a lemezen, igazi „kiszaladt" dal. A Kiáltás testvére, de még olyanabb. Ebben is Tolcsvay kísér akusztikus gitáron, Pici gyönyörűket vokálozik, és Bródy is finomakat pedal-steelezik. (El szoktam felejteni, milyen ízes pedalsteel-gitáros volt Bródy János, de már többször rácsodálkoztam a Vasárnap délután-t hallgatva.) Hogy érzelmileg mit jelent nekem ez a dalt, azt itt inkább nem részletezném.

Így is jó. Közéleti reggae, máig koncertsiker. Általában egy dal koncertváltozatban sokkal élettelibb, mint stúdióváltozatban. Az egyik ellenpélda erre az Így is jó, nagyon élő a lemezen. Itt James slide-ozik jókat. Imádom Pici benyögéseit a vokálban: „hogyan szóljon„, „ne szólj semmit” stb.

Nekem még nem volt gyerekévem. Az Amikor én még kissrác voltam közeli rokona. Nem igazán ismert dal, de nekem az egyik titkos kedvencem, a dél-amerikai beütésével, James virtuóz dupla gitárjátékával, a keserű-gunyoros hangvételével. Pici végigszólózza a dalt marimbán, klasszul.

Hajolj le hozzám. A másik Fonográf-dal. Tudom, hogy gyönyörű, és le kéne tőle padlóznom, különösen a vokáltól – valahogy mégse bír rám hatni. De ezek valószínűleg csupán az én korlátaim.

Éjfél után. Szeretem a hangulatát, Somló herflizését, „félrészeg" szaxizást, Pici harmonikázását, James slide-ozását, az egészet, úgy ahogy van. Ennek is megörültem a Vigadóban.

Egy vallomás a sok közül. Egy másik titkos kedvencem, egy másik város-dal, egy másik vallomás, méltó párja Az én városom-nak. Ugyanakkor szívesebben hallgatom egyszerű szerelmes dalként, istenem, hányszor éreztem magam úgy, „mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek". Szeretem a codáját, ahogy lenyugszik a dal, a vocodert, a szinti meg a zongora csilingelését, méltóképpen zárja ezt a gyönyörű lemezt.

És akiről nem sok szó esett, pedig ő a lényeg ezen a lemezen: Zorán. Ő adja meg a sava-borsát, tőle olyan ez a lemez, amilyen; az ő hangja, előadásmódja teszi hitelessé ezeket a nagyszerű dalokat.

Hadd idézzek egy korabeli kritikát Sebők János tollából: „Olyan ez a Zorán-lemez, mint egy jó könyv. Évek múltán is nyugodtan elővehetjük. Mindig tartogat majd valami meglepetést, mert magunkra ismerhetünk benne." És ez így igaz, húsz év távlatából is.

Dotis

Nyomtatóbarát változat