A Metro együttes 1992-ben állt össze nosztalgiakoncertre. Némileg talán az Illéssel és Omegával két évvel korábban közösen tervezett produkció meghiúsulása miatti bizonyítási vágy is bujkált Zoránékban, amikor elhatározták: önállóan töltik meg a Budapest Sportcsarnokot. Ma már tudhatjuk: a közönség sokkal jobban járt azzal, hogy nem egy műsorban hallgatta meg Szörényit, Kóbort és Zoránt. A 2001-ben végül megvalósult „szuperkoncert” ugyanis halovány élményt nyújtott a zenekarok önálló műsoraihoz képest.
1992-ben a Metro önmagát adhatta. Megpróbálhatták visszavarázsolni a klubok hangulatát, és bár ez nem sikerült – hogyan is sikerülhetett volna? –, a közönség aligha panaszkodott. Dusán kivételével valamennyi tag pályán maradó muzsikusként lépett fel, akik immár évtizedek rutinjával állították össze és játszották el műsorukat. Előadtak angolszász és itáliai nótákat (a koncertlemezen ezek nem szerepelnek, de a videófelvétel megőrizte őket), írtak egy teljesen jellegtelen, de minden bizonnyal érzelmeket ébresztő új himnuszt régi rajongóiknak, és gazdagon meghangszerelve játszották el egykori népszerű slágereiket. Felhőtlen nosztalgiakoncertet tartottak, ahol akár a konferálásba is bele lehetett sülni, ahol nem volt muszáj hertzre belőni az énekhangokat, és milliszekundumra igazítani a többszólamú vokált. Ennek a nosztalgiakoncertnek az emlékét őrzi a lemez. Nosztalgialemez – mi is lehetne más?

•	Nyomtatóbarát változat